Emlékszem mikor először történt velem, egy évig gondolkoztam utána és igyekeztem megfejteni a dolgok miértjét. Próbáltam visszaemlékezni és megragadni minden egyes hiányzó darabot, hogy teljessé váljon a kép és rájöjjek: hogy történhetett ez velem? Miért nem tudtam, hogy most kell elengedni?
Rengeteg lány barátom mesélt azóta is különböző kis románcokról, amik előbb vagy utóbb, de sajnos inkább utóbb, így már túl későn csúfos véget értek. Nem volt két ugyanolyan történet, de minél többet hallgattam, rájöttem: a struktúra nagyjából megegyező, és a végén mindegyik lány megkérdezi magától, pontosan, ahogyan én is tettem, hogy mit ronthatott el vajon. Ez után a kérdés után általában mosolyra húzódik a szám és elhangzik belőle egy üres „semmit”. Annyira klisésnek és műnek tűnhet, de tényleg ez az. Ez a valóság.
De hogy mi is ez a mókuskerékszerűen ismétlődő történet? És miért mindig mi maradunk a végén ezzel az égető kérdéssel? Erre szeretnék most nektek válaszolni. Tulajdonképpen a történet egyszerűen kezdődik. Van egy fiú és van egy lány. A fiú nagy érdeklődéssel fordul főhősnőnk felé, aki fürdőzik végre a figyelemben és úgy érzi, ez hiányzott már neki hosszas ideje. Azt gondolja, itt az igazi kaland, ahol megtalálja az út végén önmagát és kibonthatja a szárnyait, majd ketten a kalandortárssal elrepülhetnek a legszebb tájakra. Szép és jó. El is indul az útkeresés. Csak egyet felejtünk el, hölgyeim.
Azokon az utakon, ahol a végállomás önmagunk, oda egymagunk jutunk el kitérőkkel, vad vizekre evezve. Ezt általában elfelejtjük, vagy ha mégsem, akkor elhitetjük magunkkal, hogy a vészcsengő a fejünkben, ami már ötödszörre figyelmeztet bennünket, az csak egyszerű paranoia. Tehát vissza a történethez. Egy darabig, lehet, hogy egészen együtt folytatja a két bátor kalandor az utat, ám egyszer csak történik valami. Valami olyan csendes, olyan alattomos, hogy először fel sem figyelünk rá. Hogy először csak elhessegetjük magunktól a felismerést. Ám elkerülhetetlen, hogy mégis csak észrevegyük: vagy nem kapunk már figyelmet, vagy ez a figyelem már nem olyan, mint, ahogy azt mi szeretnénk. Bekerültünk a legszürkébb, legsötétebb zsákutcába. Ki se mondják, hogy elhagynak, csak hagyják, hogy az emléked és a lényed úgy szivárogjon ki a markukból, akár a füst. És ez a legfojtogatóbb az egészben, hogy el se mondják, hogy ők a következő kanyarban lemaradnak nagyjából ötvenméternyit, majd csendesen visszafordulnak.
Egy szót se szólnak, hogy innentől a magad ura vagy, és nem érdekli őket, mi történik veled, milyen mélyre zuhansz. Az összes barátod, aki figyelmeztetett, ne kezd meg ezzel az emberrel az utazást, erre te leszóltad őket, hogy nem tudják, mit beszélnek, most azt kívánják, bár ne lett volna igazuk. Mert ugye összetörtél, kedves? Nem de? Tudnod kell, hogy jól leszel, azt is, hogy nem most, és azt is, hogy igen is elérsz az utad végére, mert nem arra születtél, hogy megfutamodj. Nem arra születtél, hogy ne lehess bátor. Mert az vagy.
Bátor, ijesztő és csodálatos, szóval kedves, nem mindenki fogja tudni, hogyan szeressen. Mert egyedülálló vagy, olyan, amihez nem lehet csak úgy poros kézzel hozzáérni. Olyan, amiért meg kell mászni a legmagasabb hegycsúcsokat, és dacolni kell a jeges vízzel is. Szóval válaszoljak a kérdésedre? Mit rontottál el? Az égvilágon semmit. Elég vagy. Több mint elég. Te annyi vagy, mint az óceán, nem férsz el egyetlen gyáva ember markában. Mert ha elenged, igenis gyáva. Mert ha elenged, nem érdemli meg, hogy minden reggel az óceán ragyogását lássa. Neked nem ő kell, hanem Ő. Aki megmássza a hegycsúcsot, dacol a jeges vízzel, akit érdekel, hogyan folytatod tovább az utat. Mert olyan kell, aki elbírja a súlyod, aki megérti a mélységedet. És nem, nem azért hagyott el, mert gonosz lenne. Csupán tudja, hogy képtelen erre. Tudja, hogy összeroppanna a feladat alatt.
Viszont hidd el nekem, kedves, lesz egy nap, mikor felkel és nem lesz elégedett. Mikor bánni fogja minden percét, mikor visszafordult az útról. Mikor azt kívánja majd, bárcsak erősebb lett volna, tudod, olyan, hogy megérdemeljen. Mindig lesz egy keserű íz a szájában, mikor meghallja a nevedet, és reggelente, mikor valaki mással issza a kávéját egy kopott asztal mellett, azt fogja kívánni, bár láthatná inkább az óceánt.
Kántor, a leghíresebb magyar nyomozókutya története
Hazai húsvéti szokások régen és napjainkban
Stubby története – Kóbor kutyából őrmester
Amerikai elnökök, akik merényletben vesztették életüket
Interjú az Óriás Nándor Szakkollégium két új alelnökével
Eladó egy hold föld a Marson – közművesítés folyamatban
Mi történt Johnny Deppel?
A Bin Laden hajsza
A kreatív írás gyógyító ereje: Az önreflexió és az érzelmi gyógyulás útja
Sziasztok Bogi vagyok! Széles érdeklődési körömnek köszönhetően minden témában feltalálom magamat és bármiről szívesen írok. Fontosnak tartom, hogy az aktuális témákról véleményt nyilvánítsak, szeretek szubjektív, mégis informatív lenni egyben. Célom az olvasó közönség megszólítása, a témába való teljes körű bevezetése. Kedvenceim azonban az életvitellel, a tudománnyal, pszichológiával kapcsolatos cikkek, valamint az ezekhez köthető interjúk.
