A diplomata a diplomáciai tevékenységet hivatásszerűen végző, megfelelő szakképesítéssel és nyelvtudással rendelkező állami tisztviselő. A diplomata a fogadó országban a nemzetközi jog által meghatározott diplomáciai mentességekkel és kiváltságokkal rendelkezik. Kiemelkedő emberek, nők és férfiak, akik szakmájukban és nem utolsó sorban emberi mivoltukban is különlegesek tudtak maradni – a történelem azonban néhányukat igyekezett feledésbe meríteni. Következő cikksorozatomban a diplomácia nagyjait igyekszem bemutatni, olyan diplomatákat, akik különleges életútjukkal napjainkban is inspirálóan tudnak hatni. A cikksorozat első részében már felsorakoztattam pár kiemelkedő diplomatát, most, a második részben igyekszem folytatni ezt.
Apponyi Klotild
Apponyi feleségét, Klotild grófnőt fiatal korában kuruc lányként emlegették. A Dietrichstein Mensdorff-Pouilly hercegi család fiatal contessája az osztrák szalonokban elszántan állt ki a magyar érdekek mellett. Egy főúri esküvőn ismerkedett meg Apponyi Alberttel, az ötvenes éveiben járó grófot azonnal elbűvölte a csinos, sportos lány, aki a bécsi arisztokrácia ismert és ünnepelt alakja volt. Klotild részt vett minden udvari bálon, toalettjeit a bécsi divatszalonok másolták, télen a korcsolyapályán, nyáron a teniszpályán versengtek érte a férfi partnerek. Számos kérője akadt, de ő nem siette el a házasságot. A legenda szerint egyszer azt jósolták neki, hogy – bár a család karintiai őseit a középkorig vezeti vissza – Klotild grófnő egy magyar arisztokrata felesége lesz. Klotild 1897 kora tavaszán hetedhétországra szóló lakodalom előtt mondta ki a boldogító igent Apponyi grófnak.
Apponyi grófnő igyekezett igazi magyar asszonnyá válni, hamar megtanult magyarul, a gyermekei dajkáitól is azt kérte, magyarul és ne németül beszéljenek a gyerekekhez. Aktívan részt vett a magyar közéletben, a Magyar Nők Szövetségének elnökeként a női választójog bevezetését, hivatali tisztség vállalásának jogát szorgalmazta, jótékonysági akciókat szervezett, rendszeresen publikált a Nemzeti Nőnevelés és a Kisdednevelés című folyóiratokban, illetve egyik kezdeményezője volt a Petőfi Múzeum (Bajza utcában megnyílt emlékszobák) létrejöttének.
A trianoni döntés mélyen megrendítette, de egyúttal megerősítette abban, hogy minden lehetséges eszközével a magyar érdekeket kell képviselnie. Ha tehette, elkísérte férjét Genfbe, a Népszövetség üléseire, és aktívan részt vett az ott zajló munkákban. 1928-1934 között delegátusként, 1935-37 között pedig fődelegátusként képviselte Magyarországot a Népszövetségben. 1930-ban az első nőként választották be a népszövetségi főbizottság elnökségébe, ahol a nőket megillető jogokért küzdött.
Meggyőző és jó vitapartner volt, nagyszerű diplomáciai érzékkel. 1937 végén az ópium, mint kábítószer elleni küzdelemben is részt vett. A bizottság javaslata az ópium forgalmazásának korlátozása volt, ám a török delegátus a mák termelésének betiltását követelte. Apponyi grófnő a forgalmazási korlátozást támogatta, de a máktermelés betiltása ellen szót emelt, azzal érvelve, hogy a mák Magyarországon nem kábítószer, hanem közkedvelt ízesítő, és két napot kért, hogy ezt bebizonyítsa. Ezt követően Budapestre telefonált és meghagyta a szakácsnőjének, hogy készítsen három hatalmas mákos kalácsot. A finomságot futár vitte Genfbe, a grófnő pedig – a bizottság tagjainak nagy meglepetésére – felszeletelte és szétosztotta. A mazsolás, mézes-mákos kalács hatalmas sikert aratott, a bizottság pedig leszögezte, a mák termelésének betiltása Magyarországra nem vonatkozik.
Armand Jean du Plessis de Richelieu
Richelieu majdnem két évtizeden keresztül volt meghatározó alakja Franciaország politikájának, intézkedései a belügyekben a központosítást és az uralkodói hatalom megerősítését szolgálták, míg a bíboros a külügyek terén megteremtette a lehetőséget a harmincéves háború sikeres befejezéséhez és a Habsburg hegemónia megtöréséhez.
Az 1585-ös születésű politikus Poitou-ból, egy kisnemesi famíliából származott, melyet éppen Richelieu édesapja emelt fel azáltal, hogy III. Henrik (ur. 1574-1589) szolgálatában marsalli rangot nyert, a fiú öt esztendős korában azonban a családfő elhunyt, igen sanyarú anyagi sorsra ítélve ezzel hátrahagyott családját. Miután 1621-ben de Luynes, XIII. Lajos kegyence elhunyt, Richelieu előtt megnyílt az út a felemelkedéshez, így a férfi egy év múlva bíborosi, 1624-ben pedig főminiszteri kinevezést nyert; pozícióját 18 esztendeig tartotta meg, ez az időszak pedig meghatározónak bizonyult a kora újkori Franciaország fejlődése szempontjából.
A belpolitika terén Richelieu legfőbb célja az uralkodói hatalom megszilárdítása és a központosítás volt, aminek következtében a nemesség körében idővel általános ellenszenv övezte őt. Az államminiszter azonban nem csak rombolni tudott, hivatalnokrendszerének kiépítésével hatékonyabbá tette az államapparátust, adóreformjainak – a sóadó és a földadó bevezetésének – köszönhetően pedig növelte a királyság bevételeit, ezáltal finanszírozni tudta nagyívű külpolitikáját. Richelieu bíboros mind vallási okokból, mind az állam központosítása szempontjából következetesen szembeszállt a protestáns hugenottákkal, La Rochelle erődjét például keserves ostrom árán szerezte meg tőlük – 1628-ban –, később azonban csak külön politikai jogaiktól fosztotta meg őket, a nantes-i ediktumot sem vonta vissza.
Richelieu gyakorlatias gondolkodását leginkább külpolitikájában követhetjük nyomon, tárgyalópartnereivel szemben ugyanis sohasem az egyházat, hanem Franciaország érdekeit képviselte. Bár 1627 során I. Károly (ur. 1625-1648) Angliájával még vallási alapon – La Rochelle ostroma kapcsán – került ellentétbe, a kor általános európai konfliktusában, a harmincéves háborúban sokkal fontosabbnak tartotta a Habsburg hegemónia megtörését, mint a katolicizmus pozícióinak támogatását. A három évtizedig tartó küzdelem során Richelieu legfőbb célja az volt, hogy elkerülje Franciaország hadba lépését, a bíboros pedig kellő diplomáciai talentummal rendelkezett ahhoz, hogy pusztán tárgyalásos úton mozgassa a háború szálait. Erre a stratégiára már 1624-ből találhatunk példát, ekkor ugyanis a miniszter – bíborosi kalapja dacára – egy protestáns svájci kantont támogatott Spanyolország ellenében.
Richelieu külpolitikai tevékenysége nem csak azért volt fontos, mert a zseniális államférfi megalapozta a „diplomácia becsületét”, hanem azért is, mert Franciaország oldalválasztása nyomán a konfliktus az addigi vallási jelleg helyett nemzeti-dinasztikus színezetet kapott.
Richelieu bel- és külpolitikai sikereinek ugyanakkor volt egy komoly árnyoldala is, nevezetesen, hogy a francia nép jelentős része leírhatatlan módon gyűlölte őt: kormányzásának 18 esztendeje alatt számos nemesi összeesküvést szerveztek megbuktatására – a legjelentősebb az 1630. évi volt –, a Habsburgok elleni hadba lépés után pedig adói hatására parasztfelkelések robbantak ki, melyeket könyörtelen módon vert le. Az 1642. december 4-én elhunyt bíboros az általános ellenszenv következtében teljhatalmú, könyörtelen zsarnokként maradt meg a köztudatban, az őt középpontba állító regény- és filmadaptációk – melyek közül a legjelentősebb az idősebbik Dumas A három testőr című műve volt – pedig ezt a hamis képet erősítették meg.
Az 1642. december 4-én elhunyt Richelieu végrendeletében Jules Mazarin bíborost jelölte ki utódjának, aki a későbbi évtizedekben minden szempontból az ő politikáját folytatta.
Esterházy II. Miklós
1765. december 12-én született galántai herceg Esterházy II. Miklós magyar gróf és birodalmi herceg, katonatiszt, műgyűjtő és diplomata, aki műkedvelése és pazar életmódja mellett számtalan szerelmi kalandjáról vált ismertté.
Az Estherházy-birtokok hitbizományát rendkívül fiatalon, 29 évesen elnyerte. Pályafutását katonaként kezdte II. József idején a hadseregben. 1791-ben a Magyar királyi nemesi testőrség kapitánya lett. 1792-ben II. Ferenc koronázóküldöttségének tagjaként szerepelt. Később ezredessé, majd tábornokká lépett elő. A napóleoni háborúk idején az osztrák császári hadseregben szolgált, ahol saját költségén szerelt fel egy önkéntes ezredet. 1804-ben megvásárolt egy edelstetteni grófságot Bajorországban, vele együtt elnyerve a birodalmi hercegi címet is. 1809-ben Napóleon őt akarta a magyar korona élére, de ezt a Habsburgokhoz való lojalitása miatt visszautasította.
1814-ben diplomáciai küldetést teljesített a chatilloni kongresszuson, a Napóleonnal való béketárgyaláson. Egy évvel később pedig Mária Lujza francia császárnét kísérte Rambouillet-ba.
A „Pompakedvelő” ragadványnévvel is illetett nagyapja idején fénykorát élt kismartoni udvari zenekart is újjáalapította 1794-ben, és ő tette meg karmesterévé Joseph Haydnt, akit később Johann Nepomuk Hummel helyettesített. Miklós ezen kívül is hatással volt a zenetörténetre: Beethoven C-dúr miséjét 1807-ben a herceg kérésére komponálta.
1783-ban kötött házasságot a Maria Josefa Hermenegilde von Liechtensteinnel, aki szintén a művészetek (és különösen Haydn) pártfogója volt. A házasságból három gyermek született: Pál Antal, Miklós Károly és Mária Leopoldina. A harmonikusnak nem mondható kapcsolatban a herceg félrelépései rendszeresek voltak, ezeket a kismartoni kastélyban folyó pezsgő társasági élet igencsak megkönnyítette.
Esterházy II. Miklós 67 évesen, 1833. november 25-én hunyt el a lombardiai Comóban.
Sziasztok! Sebők Aida vagyok a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar jogász szakos hallgatója, a 2021/22-es tanévtől a Media Iuris szerkesztője. Az írással és az irodalommal már általános iskolában elkezdtem foglalkozni és ez a szenvedélyem azóta is tart. Cikkeimben elsősorban a büntetőjog a fő csapásvonal, de nagyon élvezem az interjúk készítését is, így sok különleges emberrel és izgalmas témákkal igyekszem színesíteni a Media Iuris oldalát.
