A boszorkányüldözés a boszorkányoknak kikiáltott vagy a vádak alapján boszorkánysággal foglalkozó, illetve ahhoz köthető személyek üldözését jelentette. Gyakran a tömeghisztéria nyomán indították meg ezen üldözéseket. Boszorkánynak pedig olyas valaki számított, aki természetfeletti, démoni képességekkel rendelkezett, illetve rosszat, betegséget, pusztulást hozott.
Magyarországon Könyves Kálmán király híres boszorkánytörvénye a 12. század elejéből származik. Ezen törvény tiszteletben tartása szinte megakadályozta a néphiten alapuló boszorkánypereket a magyar történelem során, azokat a tényleges boszorkányok elleni eljárásokra korlátozva. Ám még ezekre is viszonylag ritkán került sor, kivéve a 16–18. század közötti zavaros időket. A három részre szakadt Magyarországban, a vallásháborúk, illetve a Habsburg elnyomás évszázadaiban két nagyobb üldözési hullám zajlott. A boszorkányság vádja néha férfiakat is érintett, és egyes esetekben a politikai ellenfelek eltávolítását is szolgálta. A vallomásokat gyakran kínvallatással csikarták ki a vádlottakból. Az összesen mintegy ezer magyarországi boszorkányper egy része halálos ítélettel, más részük enyhébb büntetéssel végződött. Szeged egyébként élenjáró volt a hazai boszorkányüldözésben, a Magyarországon lezajlott boszorkányperek több mint a felét itt folytatták le, és gyakran ártatlanul megvádoltakat is kínhalálba küldtek. A szegedi nagy boszorkányper 1728. július 23-án zajlott, mikor hat férfit és hat nőt máglyán égettek el Szegeden boszorkányság vádjával. A büntetést a városon kívül eső hosszú, erdős földsávon hajtottak végre, melyet azóta Boszorkányszigetnek is neveznek. A per idejében a boszorkányüldözés Európában már lecsendesült, éppen ezért a Boszorkányszigeten történt könyörtelen és értelmetlen mészárlásnak nagy visszhangja volt akkoriban. A boszorkánypert a városi hatóságok kezdeményezték, mivel az 1720-as években szárazság, éhínség és járvány tombolt Szegeden, és a városi lakosok bejövő panaszaira, hirdették ki a boszorkánypereket. A város lakosai egyértelműen a híresen rossz természetű, átkozódó Kökényné Nagy Anna bábaasszonyt vádolták meg. A vallatások során az asszony beszélni kezdett, ennek köszönhetően 18 embert ítéltek el. A vádlottak között volt a város egykori főbírája és leggazdagabb embere, a 82 éves Rózsa Dániel, akinek számos irigye volt akkoriban. Az idős Rózsa a kínzókamrába kerülve megtört, és a jegyzőkönyvbe már azt vallotta, amit hallani akartak tőle. Azt mondta, hogy ő a Boszorkányok vezetője és társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőre adták el a csapadékot a töröknek. A vád szerint az esőt egy zacskóba kötötte el, amit hordói alá rejtett. A gyanúsítottakat vízpróbának és mérlegpróbának vetették alá, aki könnyűnek találtatott, azt elítélték. Hosszú tűkkel szurkálták őket, hogy az ördög testi bélyegét megtapasztalhassák rajtuk, hiszen testük ezeken a pontokon érzéketlen volt, nem vérzett. Egy-egy szőrtelen hónalj vagy gyanús anyajegy ugyancsak a nem emberi természet bélyegét mutatta. A kínvallatások során többen elhunytak, vagy végeztek magukkal a tömlöcükben még az ítéletek kihirdetése előtt. A végső ítéletet 1728. július 21-én hozták meg, majd két napra rá, július 23-án hajtották végre, 12 embert kötöztek ki a Boszorkányszigeten leszúrt négy karóhoz, és egyszerre, elevenen égették el őket. A történtek után az emberek félni kezdtek a helytől, úgy tartották el lett átkozva. A legtöbb szegedi nem is mert oda többet kimenni. A gyerekeket azzal az erdővel ijesztgették az idősek és az egész boszorkányperből a századok során egy legenda lett. A legenda szerint az ott maradt városiak, akik a hamvakat takarították el, furcsa dolgokról számoltak be. A lombok suhogása az emberi beszédet idézte, a hamvakban emberi fejek bukkantak fel, majd hordta el a szél. Ám ami a legkülönösebb, bár az elítéltek majdnem meztelenek voltak, és semmi ékszert nem viseltek, 12 kis amulettet találtak az elszenesedett maradványok közt. Ezektől a sírásók annyira megijedtek, hogy hozzájuk sem értek, otthagytak mindent, szaladtak vissza a városba, ahogy a lábuk bírta. Mikor visszaértek, a történteket elmondva egy nagyobb csapattal a helyszínre, már nem találták a hamvakat, ahogy a 12 amulettet sem.
A salemi boszorkányperek
A salemi boszorkányperek a 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le, a Massachusetts állambeli Salem városában, a kor puritanizmusának, hiedelmeinek és félelmeinek eredményeképpen. A perek 19 ember felakasztásával, egy agyonzúzásával és sokak bebörtönzésével végződtek. A történet úgy kezdődött, hogy pár fiatal lány, köztük Abigail Williams, Ann Putnam, Betty Parris, Mary Warren és Susanna Walcott több környékbelit is megvádoltak azzal, hogy rontást tettek rájuk és megbabonázták őket, tehát nyilvánvalóan a Sátánnal szövetségben álló boszorkányok. A lányok különösen kezdtek viselkedni: furcsa és idegen hangzású, értelmetlen mondatokban beszéltek, a földön fetrengtek. Az orvosok nem tudták megmondani, mi kínozza a lányokat, az elmebaj szokásos jelei nem mutatkoztak, és egyéb ismert betegségek tünetei sem voltak felismerhetők. Egyikük úgy vélte, hogy az ördög keze van a dologban, más szóval: rossz szellemek szállták meg őket. Kérlelni kezdték a lányokat, hogy nevezzék meg azokat, akik a rontást rájuk küldték. Végül a lányok neveket kezdtek mondogatni. Az első három megvádolt nő Sarah Good, Sarah Osborne és Tituba volt. Good még tizenéves korában elárvult, a falu koldusává lett, ráadásul közismert volt arról, hogy magában beszél. Osborne ágyhoz kötött, idős asszony volt, akinek mindösszesen annyi bűn nyomta a lelkét, hogy korábban egy örökösödési ügy kapcsán vitába keveredett a gazdag és befolyásos Putnam családdal. Végül Tituba egy, a Karib-tengerről behurcolt bennszülött rabszolga volt, aki a tiszteletes szolgálatában állt. A három nőt 1692. március 1-jén vádolták meg boszorkánysággal, azonnal be is börtönözték őket. A történet azonban itt nem ért véget, sőt: a lányok újabb neveket kezdtek sorolni, emiatt négy kivégzés során 20 embert gyilkoltak meg a salemi boszorkányperek során. Ezek közül 19-en akasztófán végezték, köztük egy köztiszteletben álló lelkipásztor, egy közrendőr, aki nem volt hajlandó részt venni további megvádoltak letartóztatásában, valamint néhány vagyonosabb polgár. Egyébként az áldozatoknak, akik kirobbantották ezeket a pereket, olyan tüneteik voltak, mint a földön rángatózás, hallucináció, magánkívüli állapot. Ezek a tünetek mind ételmérgezésre utalnak. Az anyarozs egy olyan gombafaj, amely a gabonát támadja meg. A learatott búzával a kenyérbe kerül, és ha a mérgezett kenyeret elfogyasztják, a fentiekhez hasonló tünetek jelentkeznek. Ezt az érvet támasztja alá az is, hogy a salemi boszorkányperek előtti években nagy anyarozsjárvány volt a környéken, derült ki egy kutatásból.
