Aki olvasta Az Elsők című cikksorozatom első részét, már tudhatja, hogy a folytatásban is olyan bátor, kitartó és legfőképpen lenyűgöző magyar nőket mutatok be a kedves olvasóknak, akik elsőként hódítottak meg olyan „szakmákat”, amelyekben korábban csak a férfiak domináltak.
„Nem csak a gyerek az álmom, hidakat, vasutakat, országutakat szeretnék építeni”
Pécsi Eszter, anyakönyvezett nevén Pollák Eszter 1898. március 8-án született Kecskeméten egy hétgyermekes családban. Kereskedő szülei nem voltak jómódúak, de minden erőforrásukat a gyermekeik taníttatására fordították, már akkor tudták, a legnagyobb befektetés a gyermekek taníttatása. Így történt, hogy Eszter bátyjaival együtt a berlini-charlottenburgi Technische Hochschule tanulója lett. Azt követően pedig, hogy 1918-ban végre engedélyezték a diáklányok felvételét a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem elődjére, hazaköltözött és 1919-től a Királyi József Műegyetem hallgatója lett és itthon fejezte be tanulmányait. A diplomáját 1920. március 8-án, éppen a 22. születésnapján vette át, ezzel pedig ő lett az első magyar nő, aki itthon, Magyarországon mérnökként végzett. A diákéveiről akként nyilatkozott a Magyar Lányok című lapban, hogy azok voltak élete legkedvesebb, legderűsebb évei, négy másik magyar lánnyal élt együtt. “Ismerőseink sokszor bosszantottak, hogy már az utcasarkon tudják, otthon vagyunk-e vagy sem. Mert ha otthon voltunk, ugyancsak nagy lármát csaptunk. Sokat tréfáltunk, nevetgéltünk.” (Magyar Lányok, 1934. július)
Pécsi Eszter
A tanulmányai után egyből egy mérnöki irodában kezdett dolgozni, ahol nem sokkal munkakezdése után már vezető pozícióba küzdötte fel magát. 1922-ben ment feleségül Fisceher Józsefhez, akivel 1930-ban megalapított irodájukban dolgoztak együtt több, a kor meghatározó építészével. A házaspárnak két fia született, akik szintén építészek lettek, egy 1938-ban vele készült interjúban a következőket nyilatkozta fiaihoz fűződő kapcsolatáról:
„Imádom az autóvezetést. Elszáguldani kisebb-nagyobb vasbeton gyermekeim mellett, amelyek a város minden részén akadnak, de legjobban szeretek hazamenni a fiaimhoz, hogy megcsináljuk a matematikaleckét, vagy átvegyük a latin konjugációkat.”
A mérnőknő saját irodáját 1948-ban be kellett zárni, ezt követően pedig a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Irodájának munkatársa lett, ahol statikus főmérnöki pozíciót töltött be. Vélhetően férje politikai nézetei miatt 1957-ben elbocsátották az állásából, ezután pedig a pár először Bécsbe emigrált, majd Eszter a már akkor 10 éve Amerikában élő fiához költözött. Itt sajnos újabb akadályokat kellett legyőznie, mivel a magyar oklevelét nem fogadták el, így 58 évesen kénytelen volt újból lediplomázni. 1965-ben férje is követte az Egyesült Államokba, ő ápolta, amikor Pécsi Eszter 1970-ben súlyos agyvérzés következtében megbénult. 1975. május 4-én hunyt el, hamvait hazahozták Magyarországra és a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Nem meglepő, hogy első magyar mérnöknőként a két világháború között részt vett a Dolgozó Nők Egyesületének megalapításában. Munkájában a tökéletességre törekedett, mondása szerint „A nő nem véthet hibát”. Annak érdekében, hogy meggyőződjön arról, hogy a kivitelezők maradéktalanul betartják utasításait, maga járt ki az építkezésekre. Ezt a szokását idős korára is megtartotta, amikor is egy alkalommal, amikor az állványokat igyekezett megmászni, ráhívták a rendőrséget, mert azt hitték, az idős asszony öngyilkos akar lenni.
Walter Rózsi operaénekesnő villája a Bajza utcában
Mind Magyarországon, mind Amerikában jelentős épületek megtervezése kötődik a nevéhez. A New York-i mérnöki irodában, ahol dolgozott, ő készítette el a statikai terveit a kor akkori legmagasabb felhőkarcolójának, a New York-i Hotel Americanak, illetve a Columbia Egyetem két toronyházának. Magyarországi munkái között szerepel például a Hajós Alfréd olimpiai bajnok által tervezett, akkoriba Európában a legmagasabbnak számító margitszigeti fedett uszoda, dolgozott a kor legmodernebb egészségügyi beruházásain is, amikor megtervezte Budapest első vasszerkezetű magasházát, a Fiumei úti baleseti kórház szerkezetét. Bár 2001 óta egy emléktábla jelzi a XIII. kerületi Szent István park 16. szám alatt található ház falán, ami Fischer Józseffel utolsó magyarországi közös otthona volt, hogy itt élt az első magyar mérnöknő, azonban szomorúsággal tölti el a szívem, és bevallom, egy kis szégyenérzetet is érzek, mert míg férje 1993-ban Budapest Főváros Díszpolgára lett, addig Pécsi Eszternek még egy szobrot sem emeltek.
Az OTI Fiume úti baleseti kórházak acélváza
Steinschneider Lilly, az első magyar pilótanő
Steinschneider Lilly 1891. január 13-án született Budapesten, a pesti izraelita anyakönyvben Ilkaként jegyezték be. A magyar mellett kiválóan beszélt németül, franciául és angolul is, rendkívül érdekelték a motorsportok. Szentül hitte, hogy az ember előbb utóbb repülni fog, s amikor erről az 1910-ben Budapesten tartott nemzetközi repülőversenyen meg is győződött, elhatározta: bármi is lesz, belőle biztosan pilóta válik. A célhoz vezető első lépéseként megtanult vezetni, hosszú időn át autómotor-javítóműhelybe járt motorokat tanulmányozni. A jogosítvány megszerzéséhez szükséges 200 koronát értékes ékszerei zálogba adásával teremtette elő, mivel szülei nem tudtak arról, hogy mi is a terve, illetve, ha tudtak is volna sem biztos, hogy finanszírozták volna neki ezt, akkoriban főként férfiak számára nyitva álló tevékenységet. 6 heti kínlódás után pedig végül egy Puch kocsin vezetve megkapta a „sofförigazolványt”. Nem sokkal a vezetői engedély megszerzését követően szülei elé állt és 6000 koronát kért apjától pilóta tanfolyamra. Természetesen a szülők eleinte nem támogatták Lilly merész ötletét, de mivel foggal körömmel harcolt azért, hogy megvalósítsa álmát, s nem tágított, szülei végül finanszírozták az avatkai tanfolyamot. A pilótaképzésen Karl Illnernél, a híres osztrák aviatikusnál tanult egy Etrich Taube típusú monoplánon. A pilótavizsgát végül 1912. augusztus 15-én tette le.
Első nyilvános felszállására egy sajnálatos körülmény miatt 1912. október 6-án került csak sor. Eredetileg ugyanis az augusztus 20-án tartott Magyar Aero Szövetség által rendezett népszerű versenyen szállt volna fel először közönség előtt, de sajnos a gépe nem érkezett meg. 1913-ban a Szent István-napi repülőnapon, bár a pilótanő gépe összetört, súlyos sérülést nem szenvedett és saját lábán hagyta el a roncsot, sőt a verseny hivatalos végeredménye szerint Lilly megnyerte a gyorsasági versenyt és második helyezést ért el az egyhuzamban repülések versenyében, valamint a levegőben töltött összidők versenyében.
Az első magyar női pilótanőnek először egy osztrák aviatikai cég kínált állást, amit Lilly végül el is fogadott, azonban az nem töltötte be a hozzá fűzött reményeket, mivel Lilly a várt pilótamegbízások helyett irodai munkát kapott, többek között francia leveleket kellett németre fordítania, 1913-ban pedig el is hagyta az állását. 1914-ben az első világháború kitörése véget vetett polgári repüléssel töltött éveinek. Mivel azonban Lilly rendkívül kalandvágyó és merész volt, ápolónőként teljesített szolgálatot a Vöröskereszt szolgálatában. A háború közepette ismerkedett meg és végül 1915-ben házasságot is kötött Johannes Evangelist Virgilio Coudenhov-Kalergi von Ronspergheim gróffal, akitől egy kislánya is született. Természetesen a házaspár is követte a hagyományokat és 1927-ben született kislányukat számos keresztnévvel, pontosabban héttel látták el, a mindennapi életben azonban csak Pixi-nek nevezték. 1938-ban a zsidógyűlölet elől Lilly a lányával Rómába költözött, ahol rendkívül szerényen éltek rossz anyagi körülmények között. Férje ez idő alatt a náci párt híveként Berlinben tartózkodott, ott próbálta elintézni felesége olaszországi tartózkodásának meghosszabbítását. Bár Lilly sokszor kérte, hogy férje adja fel berlini életét és menjen ki hozzájuk Olaszországba, a gróf ennek nem tett eleget, ami miatt házasságuk rendkívül meg is romlott. 1944-ben, a háború vége előtt egy évvel a grófné gyermeke érdekeit szem előtt tartva visszaküldte Pixie-t Németországba, ahol megfelelő oktatásban részesülhetett. Akármekkora fájdalmat is okozott Lilly szívében egyetlen lányától való elválás, súlyos szívbetegsége, az állandó anyagi bizonytalanság és a megtépázott idegrendszere arra késztették, hogy feladja a gyermeke nevelését és apja gondjaira bízza őt. Lilly a háború után Dél-Franciaországba költözött, ahol visszavonult életet élt. A Magyar Aero Club 4-es számú pilótaigazolványának tulajdonosa, az első magyar női pilóta 1977-ben, 86 éves korában Nizzában hunyt el.
Steinschneider Lilly
A legfontosabb NŐ az életemben
A legelső nő az életemben, aki megmutatta nekem, hogy hogyan kell a végsőkig harcolni, a nagy vereségek, csalódások után talpra állni és tovább küzdeni nem más, mint az édesanyukám, Péterfy Beatrix. Ő egy rendkívül kivételes nő, sosem választja a könnyebbik utat, inkább leküzd még száz és száz különböző akadályt. Megharcolt azért, ahol most van: jelenleg ő a szombathelyi Gekko Pub étterem és söröző egyik és egyetlen női üzemeltetője. Nem csak úgy odakerült, hanem szépen végigjárta a ranglétrát, kezdetben pincérnőként dolgozott ott, most pedig már meghatározó szerepe van a szombathelyi vendéglátásban és üzleti életben. Tudom, hogy nem éppen illik leírni, de lassan már ötven éves és még mindig képes 12 órán át végigdolgozni napokat úgy, hogy közben vagy konyhában, vagy fent a pultban mutatja meg tehetségét. Amióta az eszemet tudom, anya sokat dolgozott, de sosem hanyagolt el minket, igyekezett helytállni édesanyaként és dolgozó nőként is. Tudom, hogy mi vagyunk a legfontosabbak az életében, és bármit megtenne értünk még erején felül is. Remélem, hogy vissza tudom majd egyszer adni neki azt a sok jót, amit átadott, s máig átad nekem és a világnak. Nagyon büszke vagyok rá, hogy te vagy az édesanyukám! Szeretlek!
Képek forrása: kiemelt, 1, 2, 3, 4
Sziasztok!
Kovács Patrícia vagyok a Pécsi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi karának harmadéves joghallgatója. A Media Iuris szerkesztőségéhez 2022. kora őszén csatlakoztam. Az olvasás szeretetének és izgalmainak rejtelmeibe már egészen fiatalkoromban bevezetett édesanyukám, ami a mai napig változatlan maradt, de az íráshoz is elkezdtem kötődni az utóbbi időszakban. Sokáig fontolgattam, hogy csatlakozzak-e a csapathoz, de végül a kíváncsiságom, hogy milyen is lennék az újságírásban, illetve az életeben lévő ösztönző emberek győztek, hogy tegyek így. Hálás vagyok érte, hogy egy ilyen csodás közösséghez tartozhatok, és lehetőséget kaptam arra, hogy a nagy világ elé tárjam gondolataimat, véleményemet.
