Ugyan, hogy kerülne egy macska börtönbe? Még ha gyakran válogatósak, függönyöket cincálnak, vagy hajnali háromkor az arcunkra másznak is, négylábú kedvenceink nem vezekelnek; gyógyítani mennek a rácsok mögé. Ha a cicák dorombolása bizonyítottan pozitív befolyással van az idegrendszerre és vérnyomáscsökkentő hatású, jelenlétük pedig a depresszióval küszködőket támogatja, miért ne segíthetnének az elítélteken?
Eredet
Nem köztudott, de már a ’80-as években felötlött a börtönmacska fogalma. Egy svájci férfi börtön egy kísérleti programot indított „A Macska” néven, melynek keretében a foglyok önkéntes alapon magukhoz vehettek egy cicát és gondját viselhették, természetesen felügyelet mellett. A 2003-as összegzés szerint kimagaslóan jó hatást gyakoroltak újdonsült gazdáikra az állatok. Segítették őket a magánnyal való megküzdésben, bizalmas, ítélkezésmentes társakká lettek, és a börtön közegében is elfogadott módot biztosítottak a szeretet, törődés kifejezésére: így a rabok pszichés gyógyuláson mehettek keresztül. A Washington Post 1999. június 1-i száma hasonló esetről számol be, ám itt még nem volt szó szervezett kísérletről. Az azóta már megszűnt Lorton Javító Komplexum azon kevesek egyike volt, amely engedélyezte a raboknak a kisállattartást, így növelve a börtön macskapopulációját és nullára csökkentve a rágcsálók számát. Nem kellettek ahhoz tanulmányok, hogy a bársonytalpúak kifejthessék varázserejüket, ezt az őrök sem hagyhatták figyelmen kívül.
„Úgy gondoljuk egyfajta javulást nyújthatnak a legkeményebb fegyenceknek is. Remélhetőleg magukkal viszik ezt a külvilágba is, ahol ezek az emberek – akik eddig nem igazán törődtek másokkal – együttérzést tanúsítanak majd” -nyilatkozta Bill Meeks, a börtön szóvivője. A foglyokat mélyen érintette, amikor egyik kedvencük betegség tüneteit mutatta, és mikor arról kérdezték őket, előfordul-e macskabántalmazás, az egyikük kijelentette: „Az következményekkel járna.”
Egy másik régebbi eset a fokvárosi Pollsmoor Maximális Biztonságú Börtönben játszódott. Több száz éhes macska lelt gazdára, menedékre és ételre ott a raboknak köszönhetően, akik ágyneműket lógattak ki ablakaikon, hogy a társaság felmászhasson hozzájuk.
„Teljesen ellopta a szívem és megváltoztatta az életem” – mesélt Wayne Hutchinson Spookies nevű macskájáról. – “Bántalmazott gyerek voltam, ő pedig megtanított a szeretetre és a hibáim felismerésére.”
Együttműködések
Ezek a spontán vagy szervezett hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatok tehát nem csupán az emberek számára járnak előnyökkel. Jó példa erre a Virginia állambeli női bűnözők számára fenntartott Négy Pocahontas Javító Egység, ahova a 2005-ben tomboló Katrina hurrikán után szállítottak elárvult kölyköket, hogy a rezidensek gondjukat viselhessék, amíg végleges otthonra nem találnak, vagy vissza nem kerülnek hajléktalanná lett családjaikhoz. A traumatizált és légzési nehézségekkel küzdő áldozatok szeretőbb helyre nem is kerülhettek volna. „Ha ránézek, látom, hogy ennyi idő után már nem vagyok olyan vad – és már ő sem olyan vad” – írta le Wendy Brickey Scarlett cicájával való kötelékét.
A wacoli Brisbane Női Javító Központ ugyan nem tragédia hatására, de szintén túlzsúfolt menhelyektől veszi át új lakóit. A börtön nyolc egysége vesz részt a programban, melyek mindegyikére két felnőtt, vagy egy felnőtt és maximum három kismacska jut. Marilyn Cook felügyelőnek köszönhetően alakult ki ez a felállás 2010-ben, aki szerint az általános cél, hogy egy végső, biztonságos környezetet találjanak a kisállatoknak, de gyakori, hogy foglyok vagy a börtön dolgozói vesznek magukhoz egy-egy szimpatikus cicát. „Tudtam, hogy jót fog tenni nekik ez a program, hogy valakihez haza tudnak jönni munka után: egy kis normalitás az életükben” – vallotta Ms Cook. Hozzátette, hogy bekerülni a gondozók közé jutalomnak számít a nők szemében, így sokan ebben találják meg motivációjukat a példás magaviseletre. Több rövidke videó is elérhető, amelyekben mély átéléssel, személyesen számolnak be élményeikről az elítéltek. A legátfogóbb közülük a Sheba macskatápmárka által készített 20 perces dokumentumfilm, mely főként Galileo, a vörös kandúr és Craig Bigler, a washingtoni Larch Javító Központ rezidensének történetén vezet végig minket.
„Amikor ezekre a macskákra nézek, pontosan tudom, mit éreznek. Bekerülnek ide, betegek és félnek. Az utcákon rohangáltak éhesen, és csak gondoljunk a traumára, amin keresztül mentek: túlélni, elkapni, ami csak ehető. Amikor legutoljára tartóztattak le, metamfetaminfüggő voltam és 160 font (=72 kg), most 205 font (=92 kg) a súlyom. Én tudom milyen ez. Idehoznak, elhanyagolt vagy, piszkos, lepusztult…”
Craig szeretetteljes megértéssel beszélt a kóbor macskák sorsáról, majd lelkesen írta le szőrös társát; annak személyiségét, kezdeti sanyarú állapotát, azt, hogy hogyan ápolta, majd, hogy mennyivel életvidámabb lett két hét elteltével. Szerinte „a boldog macska vidám macska”. A többi résztvevő is lelkiismeretesen és végtelen türelemmel végzi munkáját. Részletesen naplózzák a felügyeletük alatt álló cicák viselkedését, fejlődését; őszinte örömmel ünneplik a legapróbb sikereket is. Mindegyik kiskedvenc a szívükhöz nő, mégis lelkesen várják, hogy valaki örökbe fogadja őket, hiszen ez nekik a legjobb. Craig Bigler optimizmussal gondol jövőjére, haza szeretné vinni Galileot. Az ő esete példaértékű, hiszen nem sokkal később már édesanyja otthonából indít videóhívást, hogy informálja az érdeklődőket: kijutott, macskája is vele van, és nem tervez visszamenni.
Mindezt összevetve, magabiztosan állíthatjuk, hogy a macskák és rabok kooperálásának gyakorlatilag nincs hátulütője. A börtönök atmoszférája nyugodtabb, agressziómentesebb és emberibb, ha jelen vannak a bársonytalpúak. A két fél egymást tanítja bizalomra, tiszteletre és empátiára, együtt átélhetik azt a törődést, amelyet eddig elvétve kaptak csak meg.
Ernest Hemingway is megmondta:
„Egy macska csak a következőhöz vezet”.
Képek forrása: kiemelt, 1, 2, 3
Sziasztok! Balku Édua Julianna vagyok, a Pécsi Tudományegyetem elsőéves, jogász szakos hallgatója és a Media Iuris egyik új szerkesztője. Jelenleg jogi tanulmányaim mellett főleg a zenével, a divattal és a gasztronómiával foglalkozom szívesen, de egyéb témákba is lelkesen vetem bele magam. Az újságírást remek lehetőségnek látom íráskészségem fejlesztésére, és motiváló erőként sem utolsó.
