1946. január 19-én indult el az első, svábokkal megtelített marhavagon abból a célból, hogy Magyarországot örökre megtisztítsák a „fasiszta maradványoktól”. Közel 230 ezer magát német nemzetiségűnek valló személyt telepítettek ki 1948-1949 között; természetesen ez esetben is a kollektív bűnösség elve szította a kedélyeket oly magas fokra, hogy a kormány úgy döntött, a több, mint 200 éve Magyarországon élő németségnek el kell hagynia az országot. A Magyar Országgyűlés 2012. december 10-én az eseménysorozatra megemlékezve január 19-én választotta a németek elhurcolásának emléknapjává.
Németség megjelenése Magyarországon
Első németek már a középkorban megjelentek Magyarországon, főként Erdélyben, illetve a mai Szlovákia területén telepedtek le. Jellemzően városlakók voltak, és nagy szerepet játszottak azok fejlődésében és a kereskedelem virágzásában. A második nagy hullám a 18. századra datálható, amikor is a török háborúk miatti lakosságcsökkenés, és elnéptelenedés következtében a Habsburg uralkodó család úgy döntött, németek telepít be főleg olyan övezetekbe, amelyek a legjobban megsínylették a háborúk viszontagságait így; Pest-Buda környékére, Fejér, Somogy, Baranya, Duna-Tisza közén és elszórva néhány egyéb területekre. A 19-20. század fordulójára számarányuk elérte az egész történelmi Magyarország lakosságának 10%-át. A társadalomban elfoglalt szerepüket tekintve vagy városlakók voltak, vagy gyümölcsöző gazdaságokat vezettek. A trianoni békeszerződés után a magyarországi németség lett a legnagyobb nemzeti kisebbsége az országnak és ezzel egyidejűleg a légkört elkezdte betölti egyfajta németellenes hangulat, amely az 1930-as évek végére még erőteljesebbé vált.
Kik a német származásúak?
A kitelepítések szervezésekor egy 1941. évi népszámlálást vettek alapul. Eszerint német származásúnak számítottak mindazok, akik 1941-ben német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallották magukat, de sokszor olyanok is felkerültek a vagonokra, akik német hangzásúra változtatták vissza nevüket, netán a Volksbund vagy az SS tagok voltak. Egy korabeli újság cikk szerint az 1941-es népszámláláskor 303.000 sváb vallotta magát német nemzetiségűnek és 477.000 német anyanyelvűnek.
„A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen”
Több oka is volt annak, amiért a németséget nem szívesen látták hazánkban. Egyrészt azáltal, hogy németeket kitelepítették, lehetőség nyílt arra, hogy egyfajta nemzeti homogenizációs folyamatot indítsanak el az országban, másrészt ebben látták a megoldást arra a permanensen fennálló problémára, amely a szegényparasztsággal és földkérdéssel állt összefüggésben. Egyébként a svábok kitelepítésének gondolata már a háború alatt is felmerült; szorgalmazta maga Hitler is, hiszen külpolitikájából nem maradhattak ki a kelet-európai német kisebbségek sem, akiket a „Lebensraum” ideológiába is beleszőtt, és legfőbb célja az volt, hogy hazatelepítésükkel erősítsék a Harmadik Birodalmat. A háború miatt ez aligha volt kivitelezhető, a deportálások csak 1946-ban kezdődtek meg, ekkor azonban már nem mint Németország nemes alkotóelemeiként, hanem mint nem szívesen látott, élősködő tömegként történt az elhurcolásuk. A különböző pártok álláspontja nem volt egységes, abban azonban nagyjából egyetértettek, hogy a svábok nagyrészétől meg kell szabadulni. A legradikálisabb elképzelések a Nemzeti Parasztpárt, illetve a Magyar Kommunista Párt pártprogramjában váltak létfontosságúvá. Mindkét párt a teljes hazai németség felelősségre vonása és kitelepítése mellett tette le a voksát. Akkori politikus, Kovács Imre így vélekedett a svábokról:
„A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen. A svábok önmaguk szakították ki magukat az ország testéből, minden tettükkel azt bizonyították, hogy együtt éreznek a hitleri Németországgal. Most hát osztozzanak Németország sorsában! A svábokat ki fogjuk telepíteni. Távozzanak! Az nem lehet, hogy a legjobb földeket Volksbund-tagok foglalják el és Budapesttől 30—50 km-re nagy birtokokon ötszobás lakásokban terpeszkedjenek. Lesz elég igényjogosult ezekre a földekre. Tiszántúl földnélküli zsellérei, vagy az egyetlen éjszakán a rádióval elmenekített szerencsétlen csángók elfoglalhatják a svábok földjeit.”
Természetesen akadtak olyan pártok, párttagok, akik nem támogatták, sőt egyenesen ellenezték a németséget kollektívan megbélyegző és valamennyiüket kitoloncolni kívánó állaspontokat. Végül a 12330/1945. Miniszterelnöki Rendelet Németországba történő költözésre kötelezett mindenkit, aki az 1941. évi népszámláláson német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta magát.
„Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”
Bár a rendelet tartalmazott mentességeket, az mindössze 10%-ban maximalizálta a mentesíthetők létszámát. A rendelet továbbá kimondta, hogy a kitelepített svábok minden tulajdona a magyar államra száll. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a magyar kormány a Csehszlovákiából érkező magyarokat és az alföldi szegényparasztságot kívánta betelepíteni a svábok üresen maradt házaiba. 60.400 házból mindössze 15650 maradt a svábok tulajdonában.
Helyzetük a kitelepítések után
A kitoloncolásokat több ízben hajtották végre. Az első és legnagyobb kitelepítési hullám 1946 januárja és júniusa között zajlott, ekkor kb. 120 ezer német hagyta el szeretett hazáját. Őket Németország amerikaik által megszállt zónájába vitték, a későbbi Nyugat-Németországban. Ezután többségében a szovjetek által befolyásolt területekre vitték őket. A mindenható állam által egzisztenciájuktól, méltóságuktól, jövőjüktől megfosztott és kitelepített svábok tízezrei próbáltak különböző módokon visszajutni Magyarországra, hisz míg itthon virágzó gazdaságokat vezettek, addig a számukra már idegen országban próbálták megtalálni a helyüket betanított munkásként. Bátran kimondhatjuk, hogy a háború utáni németellenes intézkedéseket jelentős részben ugyanaz motiválta, mint az előtte egy-két évvel korábbi zsidóüldözéseket; államilag támogatott vagyonszerzés, a tulajdon szabadságának és emberi alapjogok teljes mértékű figyelmen kívül hagyása, ellenségnek bélyegzett etnikai csoportok kifosztása, melynek legfőbb és „legmagasztosabb” célja a nemzeti homoginizációs folyamatok elindítása.
Sziasztok!
Krémer Franciska vagyok, Pécsi Állam- és Jogtudományi Kar hallgatója. Kiskorom óta foglalkoztat az irodalom és az írás egyaránt, de eddig nem volt bátorságom tollat ragadni, csak a magam mulattatására vetettem papírra egy-egy gondolatomat. Mikor megláttam, hogy a Media Iuris csapata mennyire összetartó, családként működő közeg, úgy gondoltam, szerencsét próbálok és jelentkezem…Úgy vélem, nagyon jól döntöttem. Szeretek új embereket megismerni, emberek között mozogni, csapatmunkában részt venni, extrovertált személyiségnek tartom magam. Ami a témákat illeti, elég sok minden érdekel, bele tudom ásni magam mindenféle tudományos, művészeti és kulturális kérdésekbe.
