Vajon mi marad belőlünk évezredek múlva? Lesznek-e kíváncsi és tudásvággyal teli leszármazottaink, akik mindenáron fel akarják fedni, hogyan éltünk? Minden bizonnyal. Mikor csontjaink már mélyre ásva porladnak a föld alatt, civilizációk haltak ki és születtek meg újra és újra, és nyelveink érthetetlen, megfejthetetlen misztériumokká váltak, kultúráinkat néhány fennmaradt rom alapján elemzik majd utódaink. Talán nagyot néznek szokásainkon, egyesek pedig életüket teszik fel a kétezres évek kutatására.
Nem áll távol az emberiségtől, hogy gyökereit keresse, mélyebbre és mélyebbre ásson, hogy a múlt titkait feltárja. A bátor, fiatal kalandorok számára nincs megállás, bármilyen óvatosságra intő jeleket is tapasztaljanak. Épp ellenkezőleg: minél veszélyesebb, annál izgalmasabb. Hiába is véstek átkokat a fáraók sírjára, nekünk az már csak legenda, nem élő bölcsek intő szava.
A jelenkor embere azonban olyan örökséget hagy hátra, melyet a történelem során még soha senki. A radioaktivitás felfedezésével, majd az atomenergia nagymértékű használatával olyan melléktermékek jöttek létre, melyek százezer évek múlva is ölni képesek, ez pedig súlyos gondokat vet fel, hiszen ilyen hatalmas távlatokban szinte képtelenség bármilyen információt találni a Földről. Így tehát a cél világos, ám lehetetlennek tetsző: tartsunk távol mindenkit a nukleáris szemétlerakóktól!
Az első javaslatok
A hosszútávú nukleáris hulladékra figyelmeztető jelzések ötletét először 1981-ben hozta fel a Human Interference Task Force, az Egyesült Államok Energiaosztálya és a Bechtel Vállalat által alkalmazott mérnökökből, atomfizikusokból, antropológusokból és magatartástudósokból álló csapat.
Ezután az amerikai Sandia Nemzeti Laboratórium dolgozta ki azt a részletes, többlépcsős védelmi rendszert, mely távol tarthatja a mit sem sejtő áldozatokat vesztüktől. A legfontosabb, hogy a leendő látogatók azonnal lássák: ez egy ember alkotta és nem kívánatos hely. Ezt leginkább fenyegető építményekkel, konstrukciókkal kívánták elérni, amik mellett képi és írott magyarázatok is részletezik a helyszín veszélyeit. A laboratórium 1993-as jelentése kiemelte a legfontosabb pontokat, melyeket nem nyelvi alapon kéne továbbítanunk:
Ez a hely egy üzenet és része egy üzenetrendszernek. Ne hagyd figyelmen kívül! Fontos volt számunkra, hogy ezt az üzenetet továbbítsuk. Kultúránkat erősnek tartottuk. Ez nem egy megbecsült hely. Semmiféle hatalmas tettnek nem állítottunk itt emléket. Semmi sincs itt, ami értékes. Ami itt van veszélyes és taszító volt számunkra. Ez az üzenet veszélyre figyelmeztet. A veszély egy bizonyos helyen van, amelynek közepe felé az erősödik. Itt és itt van az a középpont, ilyen formájú és méretű, és alattunk található. A veszély még mindig olyan hatalmas, mint a mi időnkben volt. A testet veszélyezteti, ölni tud. A veszély egyfajta energiaáramlás. Csak akkor jelentős, ha alaposan felbolygatod ezt a helyet. A legjobb elhagyni ezt a helyet, és nem élni itt.
A jelentés továbbá négy bonyolultsági fokot határozott meg, melyeknek szerepelnie kellene ezekben a figyelmeztetésekben.
- Alapvető információ: Valami ember alkotta dolog van itt.
- Figyelmeztetés: Az ember alkotta dolog veszélyes.
- Egyszerű magyarázat: Mi, miért, mikor, hol, ki, hogyan?
- Összetett magyarázat: Részletező írások, táblák, piktogramok, grafikonok, térképek, diagramok
Lehetséges figyelmeztetési módok
Mivel jelenleg beszélt nyelveink szinte biztos, hogy eltűnnek a radioaktivitásról való tudásunkkal együtt, az írott szövegeken kívül univerzális, mindenki által érthető jelzések is szükségesek. Az évek során számos piktogramot dolgoztak ki szakemberek, ám a gond itt az anyag bomló természetében rejlik. Kizárt, hogy kövön kívül más ellenállhasson az időjárás viszontagságainak, ha tízezer években gondolkodunk: a festék lekopik, a fém is lebomlik pár évszázad alatt, a digitális adatok elvesznek.
Így sokan nagy, feltűnő építményekre gondoltak, melyek túlélnek minket, akárcsak a piramisok fáraóikat. A koncepció a megfélemlítés, az „elátkozott föld” kifejezésre juttatása hegyes, természetellenes formációkkal, mint például a hatalmas, földből mindenféle szögben kiálló tüskék vagy karók, a masszív törmelékhalom, a hátborzongató labirintus, vagy egy fekete aszfaltkorong. Az ellenséges építészet ugyan effektíven ellehetetlenítené a letelepedést és földművelést, de nem feltétlenül tartaná távol, akit távol kéne tartani, sőt feltűnősége miatt még izgalmas kihívást is jelenthetne egyeseknek.
Maradt lehetőségként tehát a kultúrába beépített, áthagyományozott tudás. Sebők Tamás nyelvész és szemiotikus szerint a társadalmat a véletlen sugármérgezéstől megóvni egy úgynevezett Atompapság létrehozásával lehetne, mely szakemberekből állna. A tudósokat tanács választaná, és a nagyobb vallásokhoz hasonlóan papi kasztként működve őriznék és adnák tovább utódaiknak a nukleáris hulladéklerakókról szóló információkat, amelyeket mítoszok és rituálék formájában prezerválnának.
Nem jár kockázatok nélkül ez a folyamat sem. A vallások hatalmassá válása során megfigyelhető hierarchizálódás, politikai játszmák minden bizonnyal ebben az esetben is felütnék a fejüket, nem beszélve az évszázadok során lassan, de biztosan az aktuális kultúrához idomuló változásokról, amelyek miatt az eredeti üzenet akár egészen elveszhet, értelmezhetetlenné válhat.
Stanisław Lem lengyel science fiction író javaslata szerint az információt növények DNS-ébe kéne ültetni, ám saját maga is belátta, hogy a DNS dekódolásának folyamata sem maradhatna örökké a köztudatban.
Voigt Vilmos az írott forrásokra szavazott, melyeket a legfontosabb nyelvekre fordítva, koncentrikus körökben helyeznének el a helyszín körül. Miután a nyelvezet elavulttá válik, modernizálnák őket, sosem veszítve el így a szövegek lényegét.
A legközkedveltebb és legkreatívabb megoldást Françoise Bastide és Paolo Fabbri álmodták meg: szerintük sugármacskákat kéne tenyészteni, hiszen évezredek óta élünk együtt háziállatokkal, feltételezhető, hogy nem hagyunk fel ezen szokásunkkal egyhamar. Génmanipuláció segítségével el kéne érnünk, hogy a macskák radioaktivitás közelében jól láthatóan színt változtassanak, élő-doromboló figyelmeztetésként közvetítve így a veszélyt gazdáik számára. A világító cicák jelentőségét a köztudatban legendákkal, műalkotásokkal, dalokkal lehetne megtartani; és nem is tűnik ez olyan lehetetlen vállalkozásnak, hiszen nem mi lennénk az első nép, aki szent állatként tartja számon őket.
A végső megoldáshoz mégis Emil Kowalski svájci fizikus állt a legközelebb, mikor felvetette: olyan mélyre és olyan biztosan kell elrejteni a hulladékot, hogy csak a hozzánk hasonlóan fejlett civilizációk találhassák meg. Ha valaki kilométereken keresztül képes lefúrni a földbe, az nagy valószínűséggel tisztában van a radioaktivitás veszélyeivel és mérni is tudja azt.
Hiába tehát a sok hátborzongató vagy épp szívmelengető módszer, saját magunkat ismerve a legcélravezetőbb egyáltalán nem utalni a nukleáris szemét létezésére. Leginkább egy barátságtalan, de jelentéktelen helyszínnek van esélye érintetlennek maradnia tízezer éveken át.
Onkalo használt nukleáris üzemanyag raktár
Finnország 2004-ben kezdett bele a világ első földalatti nukleáris szemétgyűjtőjének építésébe. A nyugati partokon található atomerőműtől nem messze, kietlen, bányászatra és földművelésre alkalmatlan terepen ástak csaknem 500 méter mélyre alagutakat, hogy megfelelően tárolhassanak 6500 tonna urániumot. A munkálatok befejeztét 2023-ra tervezték, ezután pedig az elkövetkező száz évnyi használt üzemanyag tárolására alkalmas mély üreg nyitva és használva marad egy ideig. Amint megtelik, a bejáratot betemetik és lezárják, hogy többé ne lehessen hozzáférni az életveszélyes tartályokhoz.
Képek forrásai: kiemelt, 1, 2, 3
Sziasztok! Balku Édua Julianna vagyok, a Pécsi Tudományegyetem elsőéves, jogász szakos hallgatója és a Media Iuris egyik új szerkesztője. Jelenleg jogi tanulmányaim mellett főleg a zenével, a divattal és a gasztronómiával foglalkozom szívesen, de egyéb témákba is lelkesen vetem bele magam. Az újságírást remek lehetőségnek látom íráskészségem fejlesztésére, és motiváló erőként sem utolsó.
