Amióta léteznek a művészetek különböző ágai, azóta annak fundamentumát az egyik legősibb minisztérium képezi: a szerelem. Rengeteg vers, képzőművészeti alkotás, zene és színpadi mű született erről az emberi világot mozgató erőről. Úgy vélem, élete során egyszer mindenkit utolér ez a végzetes és szenvedéllyel teli varázs. Így volt megannyi híres történelmi személlyel is, akik ugyanúgy vágyódtak kedvesük után, ha épp nem lehettek együtt, vagy szenvedtek, mert a szerelem elmúltával útjuk többé nem keresztezte egymást. Elsőnek Napóleon és Josephine lángoló, megtépázott, ugyanakkor a történészek szerint sírig tartó szerelmét mutatom be. Vajon tényleg halálukig szerették egymást?
Szerelem első látásra?
Napóleon 1793-as káprázatos touloni teljesítménye, majd az 1795-ös lázadás kíméletlen leverését követően az ifjú hadvezér nagy elismerésre tett szert, amelynek köszönhetően kinevezték a belföldi haderő parancsnokává. Rangja és az azzal járó feladatok kényszeres teljesítése miatt parancsot adott a polgári lakosság birtokában lévő fegyverek beszolgáltatására. Ez az intézkedést vezette el hozzá Josephine-t, aki beszolgáltatta megboldogult férje kardját. Josephine első házasságából két gyermek született, vagyis Napóleonnal történő megismerkedésük idején az asszony már egy tizennégy éves fiú és egy tizenkét éves lány édesanyja volt. Fia, Eguéne olyannyira tisztelte apját, hogy megkereste Napóleon főhadiszállását és esedezve kérte, hogy adják neki vissza apja fegyverét. Napóleont ez annyira meghatotta, hogy parancsot adott arra, hogy szolgáltassák vissza az ifjú legénynek apja kardját. Josephine ezt tapasztalva kötelességének érezte, hogy köszönetet mondjon a parancsnoknak és kifejezze háláját a kedvessége miatt. Nem is kellett több, az ifjú parancsnok többé már nem tartotta olyan érdekesnek mindennapi teendőit, és amikor csak lehetett, szabadidejét a hölgy társaságában töltötte.
Napóleon már esküvőre kész
A parancsnok ezután olyan szenvedélyes udvarlásba kezdett, amelytől Josephine kicsit meg is ijedt. Bár a hölgy az udvarló erényének tudta be bátorságát és szellemi fogékonyságát, kissé nyugtalanított birtoklási vágya. Végül 1796. március 9-én egybekeltek a fiatal szerelmesek, igaz csak egy egyszerű, mindenféle pompát kerülő polgári szertartás keretében.
Napóleon egyébként két órát késett az esküvőről, amelynek oka valószínűleg az volt, hogy hamis születési bizonyítványt akart szerezni. Ennek két oka is volt. Egyrészt nem akarta, hogy az okiratban születési helyként a szerény Korzika szerepeljen, másrészt mivel Josephine hat évvel idősebb volt Napóleonnál, kénytelen volt ezt a „hatalmas” korkülönbséget korrigálni. Legalábbis papíron.
Szerelmes levelek özöne
A másfél napos „mézeshetek” után a házaspár nem töltött sok időt együtt. Napóleont a folyamatos hadjáratok elszólították kedvese mellől, amelyet eleinte nagyon megszenvedett a fiatal parancsnok. Hol az útba eső fogadókból, megállóhelyekről, majd a főhadiszállásról küldött szerelmes leveleiben könyörgött feleségének, hogy amilyen hamar csak lehet, kövesse őt Itáliába. Egyik levelében így ír feleségének:
„Várlak, tele vagyok Veled. Ha Rád gondolok és arra az elbűvölő estére, minden érzékem izgalomba jön. Édes, páratlan Josephine, mit tettél a szívemmel?”
Egy másik levelében így epekedett az asszony után:
„Nem tudod, hogy nélküled, a Te szíved nélkül, a Te szerelmed nélkül a Te férjednek nincsen sem boldogság, sem szerelem…Messze Tőled az éjszakák hosszúak, sótlanok és szomorúak. Melletted azt szeretné az ember, ha az éjszaka soha nem érne véget.”
Josephine végül a végeláthatatlan levelek hatására beadta derekát és elindult férje után. Ezt követően néhány hadjáratra is elkísérte Napóleont, azonban a sok utazás és az állandó zötykölődés miatt úgy döntött, hogy inkább Milánóban vár férjére. Miután 1797 őszén Napóleon egész Itáliát meghódította, visszatért Párizsba. Ettől fogva – Josephine nagy boldogságára – a házaspárra valamennyi bálon, estélyen és egyéb társadalmi eseményen számítani lehetett. Leírások szerint a fiatalasszony nem volt az a klasszikus szépség, inkább csak csinos, azonban személyiségének köszönhetően környezete szabályosan körülrajongta, amely Napóleon számára hatalmas támaszt nyújtott.
A császár és az ő császárnéja
Napóleon permanens katonai sikereinek köszönhetően hatalma egyre növekedett, és az egyébként is kaotikus viszonyok közötti országban először kinevezte magát örökös konzullá, majd 1804-ben magát császárra, feleségét pedig császárnévá koronázta, vagyis a pápa jelenlétében ő helyezte a koronát a saját és felesége fejére. Az újdonsült császárt egyre jobban foglalkoztatta az örökösödés kérdése. Napóleonnak fiúgyermekre volt szükséges, azonban Josephine nem adott neki örököst; egy leánygyermekkel ajándékozta meg Napóleont, amely a házasságot egyre jobban a szakadék szélére taszította. Ezenkívül Josephine származása is hagyott némi kívánnivalót maga után, márpedig Napóleon minden erejével azon volt, hogy parvenü bélyegét lemossa magáról az európai dinasztiák előtt. A házasság sorsát végül ez a két ok pecsételte meg, amelynek következtében 1810-ben Napóleon a válást követően két hónappal már el is jegyezte Habsburg Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár és magyar király lányát.
A válás után
Josephine a válás utáni években nem hivatalos udvart tartott fent, és Napóleon gondoskodott arról, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Néhány alkalommal a császár baráti látogatást is tett nála, hiszen érzelmei aligha változtak meg az asszony irányába. Továbbra is szerette, gondoskodott róla, azonban előrébb valónak tartotta szeretett Franciaországának sorsát.
Végül 1814. május 29-én torokgyíkban meghalt Josephine. Napóleon lányával, Hortense-vel, mielőtt eltávozott volna száműzetésének színhelyére, látogatást tett Josephine rezidenciáján. Amikor odaértek ahhoz a szobához, melyben meghalt, megkérte lányát, hogy hagyja egyedül, amíg bent tartózkodik a szobában. Pár perc elteltével kijött és Hortense észrevette, hogy könnyes a szeme. Napóleon utolsó szavai egyébként ezek voltak;
„Franciaország, hadsereg, Joséphine”
Források: 1, kiemelt kép, kép1, kép2, kép3
Sziasztok!
Krémer Franciska vagyok, Pécsi Állam- és Jogtudományi Kar hallgatója. Kiskorom óta foglalkoztat az irodalom és az írás egyaránt, de eddig nem volt bátorságom tollat ragadni, csak a magam mulattatására vetettem papírra egy-egy gondolatomat. Mikor megláttam, hogy a Media Iuris csapata mennyire összetartó, családként működő közeg, úgy gondoltam, szerencsét próbálok és jelentkezem…Úgy vélem, nagyon jól döntöttem. Szeretek új embereket megismerni, emberek között mozogni, csapatmunkában részt venni, extrovertált személyiségnek tartom magam. Ami a témákat illeti, elég sok minden érdekel, bele tudom ásni magam mindenféle tudományos, művészeti és kulturális kérdésekbe.
