Viszonylag szűk körben ismert tény mindössze, hogy a múlt század vérgőzös első felében nem csak Európában, hanem az észak-amerikai kontinensen is sor került koncentrációs táborok létesítésére. 1941. december 7-i japán támadást követően ezekbe gyűjtötték össze az amerikai kontinensen élő japán, japán származású, vagy mindössze annak kinéző (így kínai, koreai, fülöp-szigeteki stb.) személyeket, köztük számos amerikai állampolgárt. Ahhoz, hogy megérthessük ezt a jelenséget, szükséges a történelmi helyzet távolabbi vizsgálata.
Az ázsiai diaszpóra
Az ázsiaiak jelenléte a nyugati kontinensen ne lepjen meg senkit: az európai (köztük rengeteg magyar) kivándorlóval párhuzamosan legalább ekkora exodus indult meg a Távol-Keletről is. Az ázsiaiak jellemzően alantas munkákat végeztek (mindenki szeme előtt ott lebeg például a kínai riksás), más etnikumoktól elkülönülten, gettósítva éltek, ami természetesen kiváló táptalajt biztosított a rasszizmus elburjánzásához: széles (fehér) körben használt, kedvelt gúnynevek voltak az Amerikában élő ázsiaiak számára például a buddhafejű, a jap, vagy a rizszabáló. (Természetesen a kölcsönös idegengyűlölethez hozzátettek a különféle ázsiai maffiák is, nem is kicsit: ópiumot például első sorban a japán szervezett bűnözői kör, a Yakuza révén lehetett beszerezni a nyugati parton).
Az amerikai-ázsiaiak a huszadik század negyvenes éveire többé-kevésbé minden kapcsolatukat elvesztették otthonaikkal: többségük már nem beszélt más nyelvet az angolon kívül, amerikainak vallották magukat, nagy részük nem is feltétlenül tudta volna megmutatni a térképen azt az országot, ahonnan őseik egy batyuval felkerekedtek, hogy megnézzék maguknak azt az Újvilágot.
A közvélemény radikalizációja
1941-ben az amerikai közvélemény sokkal inkább figyelt Európára: mindenki Hitlerről és Churchillről beszélt, a belpolitikában pedig ádáz verbális csatározások folytak, hogy az Egyesült Államoknak miként kellene állást foglalnia, magyarán: be kell-e lépni a háborúba vagy sem. Mindez visszafordíthatatlanul megváltozott, amikor december 7-én az Ázsiában minden korábbinál nagyobbra hízott Japán Birodalom repülőgépei meglepetésszerű, pusztító támadást hajtottak végre az USA csendes-óceáni flottája ellen. Az amerikai közvélemény egyik pillanatról a másikra megváltozott, Roosevelt elnök másnap aláírta a hadüzenetet; az USA belépett a háborúba.
A lakosság attól rettegett (egyesek szerint alaptalanul, mások szerint nem, sose tudjuk meg), hogy a japánok az amerikai kontinens megszállását tervezik. (Ezzel a gondolattal játszadozik el a The Man in the High Castle című könyv is, iszonyatosan jó, ajánlom elolvasásra!) Az átlag amerikai innentől kezdve minden ázsiai fizimiskájú emberben ellenséget látott, a társadalmon elhatalmasodott a paranoia és az idegengyűlölet: erre rakott rá még egy lapáttal, amikor a japán hadsereg partra szállt Alaszkában. (Igazából utólag visszatekintve elég vicces történet, meghódítottak egy halom havat, aztán belátták, hogy ennek nincs sok értelme, szóval hazamentek; az USA még hónapokig bombázta az elhagyatott táborukat). A kor embere számára persze sokkal ijesztőbb volt, a társadalmon erőt vett a háborús pszichózis, a választók intézkedéseket követeltek. A kormány pedig intézkedett: az Egyesült Államok nyugati felén koncentrációs táborok építésébe kezdtek, ahová beterelték a japán (és mint láttuk, egyéb) származású személyeket, akiknek nagy része egyébként amerikai állampolgár volt.
Sötét irónia, de ezek az emberek olyannyira ártatlanok voltak, hogy a hazai, keményvonalas japán fasiszták mélységesen megvetettek és lenéztek mindenkit, aki elhagyta a szigetországot.
Élet a táborokban
A táborok persze mind a német, mind a szovjet mintához képest enyhék voltak: de mégis csak koncentrációs táborokról beszélünk. Az ellátás szűkös volt, a fogvatartottaknak nem volt különösebb komfortjuk, pl. közös wc-t voltak kénytelenek használni és nem volt melegvíz sem. A gyerekek számára folytatódott a közoktatás, azzal a különbséggel, hogy az anyag részét képezte az „amerikanizáció” is. Ez az agymosá… Tantárgy azt volt hivatott szolgálni, hogy a jövendő generációk minél hazafiasabbak legyenek. A táborokat szögesdrót vette körül, fegyveres őrök őrizték, akik tüzet nyitottak bárkire, aki szökni próbált; de az őrök nem verték vagy alázták meg a rabokat. „Mindössze” tíz embert lőttek le 1942 és ’45 között. A maradék „röpke” ezernyolcszázhatvankét áldozat a szegényes egészségügyi ellátás és a kifogásolható higiéniai körülmények miatt vesztette életét. (A hivatalos kormányzati válasz egyébként erre a későbbi évtizedekben nagyrészt az volt, hogy a japánok sokkal kegyetlenebbül viselkedtek az általuk leigázott népekkel és nyugati hadifoglyaikkal). A rabok egyébként szabadon szerveződhettek, így például tarthattak színielőadásokat, táncesteket, sportversenyeket stb. A foglyok későbbi visszaemlékezéseik szerint állandó stresszben, kétségbeesés és honvágy közepette tengették napjaikat.
1944-ben aztán, amikor a nyugati szövetségesek elérték az első német haláltáborokat, kezdett kínossá válni a dolog nemzetközi visszhangja: 1946-re minden rabot hazaengedtek. Szegények azonban még szabadulásuk után is ellenszenv, utálat és közöny elszenvedői voltak, sokan lettek akár évtizedekkel később is öngyilkosok. Hivatalos bocsánatkérésre és kártérítésre végül csak Ronald Reagan kerített sort 1988-ban.
Képek: kiemelt kép, 1, 2
