Ha a karibi-térség gyöngyszeméről, Kubáról hallunk, a salsa, a szivar, a rum, pálmafákkal övezett lélegzetelállítóan gyönyörű tengerpartok, szikrázó napsütés, veterán amerikai és szovjet autók, Fidel Castro, Che Guevara és a még mindig fennálló kommunizmus juthat elsőként eszünkbe. Akinek a bakancslistáján előkelő helyet foglal el, nem fogja megbánni, ha erre a varázslatos vidékre utazik.
A „dicső” múlt
Kuba jelenlegi helyzetének megértéséhez elkerülhetetlen azonban az ország múltjának rövid ismertetése.
1763-ban az akkori brit gyarmatot gazdája elcserélte Floridára Spanyolországgal. A 19. század végi függetlenségi háborúban az Egyesült Államok nem tudta megállni, hogy ne avatkozzon bele. Kuba hivatalosan is független állam lett, de az amerikai befolyás egészen Fidel Castro 1959-es hatalomra jutásáig igen nyomasztó volt.
Az USA libabőrözött a kommunizmus világszintű terjedésétől, ezért 1952-ben hatalomra segítette a később hírhedtté vált diktátort, Batistát. Batista és elnyomó rezsimje soha nem látott nélkülözést, szenvedést hozott, a nép Batistán keresztül az amerikaiakat is meggyűlölte.
Fidel Castro az ikonikus Che Guevara segítségével a nép széleskörű szeretete és bizalma mellett vált a kubaiak vezérévé, s közel ötven évig az is maradt. Az amerikaiakkal szembeni ellenszenv a Szovjetunió karjaiba sodorta Kuba népét. Hruscsov és Brezsnyev egyaránt tisztában voltak a ténnyel: az USA határától karnyújtásnyira lévő országnak a szocialista táboron belül a legnagyobb a stratégiai jelentősége. Ezért a Szovjetunió mindvégig ügyelt arra, hogy a karibi országban folyamatosan viszonylagos népjólét legyen. A kubai néplélek az oroszokra, mint jótevőjükre tekint mind a mai napig. Amerikával kapcsolatosan gyűlöletről ma már nem beszélhetünk, de bizalomról sem. Az USA-befolyástól való viszolygás megmaradt.
Merre tovább, Kuba?
A szovjet befolyás megszűnésével az „ajándékok” is elmaradtak, a jólét már csak emlék maradt. Az, hogy az ország továbbra is a szocializmus útját koptatta, Hugo Cháveznek és a világ egyik legnagyobb olajlelőhelyeivel rendelkező országának, Venezuelának volt köszönhető. Chávez azért nem volt akkora gavallér, mint szovjet elvtársai, de példaképének, Fidel Castronak népéért igyekezett minden tőle telhetőt megtenni. Chávez a tízes évek közepén meghalt, a virágzó Venezuela koldusbotra jutott, Kuba újra mecénás nélkül maradt.
Közben 2008-ban Fidel felhatalmazta öccsét, Raúlt az állam vezetésére. Raúl belátta, hogy engedni kell a gyeplőn, ennek eredményeképp jó néhány reformot vezetett be. Látta viszont azt is, hogy mindez nem lesz elég. Ezért mindenki meglepetésére helyét önként átadta Díaz-Canelnek, bízva a középkorú politikus frissességében.
Díaz-Canel folytatta elődje reformtörekvéseit, az egyre növekvő társadalmi feszültséget oldó szelep kívánt lenni. Az államrendszer modernizálásához kezdett hozzá, például megjelenhetett a magántulajdon akár már külföldiek számára is. A szólás- illetve gyülekezési szabadságjogok újragondolása mellett a másság elfogadása is helyet kapott: már nem jár börtön, munkatábor az LMBTQ érintettjeinek. Az egypártrendszert fenn tudta tartani, mert az elégedetlenkedők ugyan egyre többen vannak, de nem egységesek.
Az elmúlt néhány évben számos kormányellenes tüntetés jelezte a rendszer zavarát, de a társadalom még nem érzi felkészültnek magát egy nagy változásra. Az említett változás Obama elnöksége idején akár el is jöhetett volna, ugyanis 80 év elteltével a regnáló amerikai elnök ellátogatott Kubába. Ezt megelőzően pedig Raúl Castro és Barack Obama fogtak kezet Nelson Mandela temetésén. Több mint ötven év szünet után felvették egymással a diplomáciai kapcsolatot, nagykövetségeket nyitottak. Aztán jött a republikánusok színében Donald Trump, aki kukába dobta elődjének munkáját. Ami viszont meglepett mindenkit, hogy Obama párttársa, Joe Biden sem különösebben barátkozik Kubával.
A mindennapok nehézségei
A kubai gazdaság hiánygazdaság, az embargók sújtotta országban jegyrendszert kellett bevezetni. A jegy még vásárlást nem jelent, csupán lehetőséget biztosít kis mennyiségű élelmiszer hatósági áron történő megvásárlásához. Persze, csak ha van mit megvásárolni. A sorban állások sokszor úgy végződnek, hogy elfogy a készlet. Talán holnap, vagy holnapután sikerülhet – biztatják egymást. Ha van rá lehetőség, kiskertekben, erkélyeken termeli a lakosság a zöldséget, gyümölcsöt.
Az átlagbér 3200 peso, amiért a feketepiacon mindössze 32 dollárt lehet kapni (forintba átszámolva ez az összeg körülbelül 11 ezret jelent!) A pénzük vásárlóértéke is rettenetesen alacsony, egy havi fizetésből mindösszesen egy jóféle farmert és egy pólót tudnak venni, cipőre már nem futja. A dollár vétele, illetve eladása ugyan tilos, de a szükség nagyúr.
A Covid okozta óriási idegenforgalmi visszaesés minden ember tűrőképességét alapjaiban rengette meg. Mindennél jobban várták a járvány elvonulását és vele együtt az újranyitást, de még helyre sem állhatott a régi rend, jött az újabb probléma, az orosz-ukrán háború. Az orosz és ukrán turisták látogatásainak elmaradása újra a nyomor szélére sodorta a kubai népet. Oroszország Kuba egyik legnagyobb kereskedelmi partnere, a háború kitörése előtt rengeteg pénzt fektetett be ott, nem mellesleg fő hitelezője az országnak.
Akinek külföldi rokona van, az általában anyagilag tud segíteni, másod-harmad állásokat vállalnak az emberek, ügyeskednek, markecolnak. A lakosságnak hozzá kellett szoknia az egészségtelen táplálékokhoz, az ezek okozta betegségek elharapództak, ahogy a mentális állapot is egyre rosszabb, a kilátástalan helyzet alkoholizmushoz, öngyilkosságokhoz vezet. Pedig az átlagéletkor eddig nagyon magas volt. A legendás nyugalom már nem a régi. Gépjárműve nagyon keveseknek van, a benzin drága, az alkatrész is az, a tetejébe még hiánycikk is. Aki a ritkán járó, túltömött buszokra nem fér fel, gyakran és túlnyomórészt sikeresen stoppol. Érdekes, hogy az állami autók kötelesek felajánlani a stopposoknak üres helyeiket. A számítógép nagyon drága, szinte megfizethetetlen, jobbára okostelefonokkal interneteznek. Az internet-hozzáférés is költséges és használata korlátozott.
Hazaszeretet
Gondolom, felmerült olvasóimban – ugyanúgy, mint bennem – egy kérdés: mi tartja otthon, hazájukban ezeket a jobb sorsot érdemlő embereket? Persze disszidensek kisebb-nagyobb számban előfordulnak, de a tömeg nagy része mégis marad. Én úgy érzem, a kubai dalokból áradó hazaszeretet magáért beszél és a néplélekben még hosszú ideig élni is fog.
Sziasztok! Csillik Szilárd vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakos hallgatója. Legkiemelkedőbb erényeim között tartom számon azt, hogy mióta csak az eszemet tudom, rengeteg minden tartozik az érdeklődési körömbe, és az ezekkel kapcsolatban való véleményformálás sem áll tőlem távol. Ezen véleményeim pedig rendszerint nem is rejtem véka alá.
