A világirodalomban nem sok jelenetben ábrázolják olyan átélhetően és hatásosan a törvény és hatalom egymáshoz való viszonyának dilemmáját, mint Jézus perének több, mint kétezer éves bibliai történetében. Számtalan írót, festőt, zenészt és egyéb alkotót ihletett meg: rengeteg jogfosztott és az aktuális hatalomnak kiszolgáltatott ember látta a per archetipikus jeleneteiben saját sorsának szomorú tükörképét, belőle talán valamelyest vigaszt merítve. Ez a történet alapító oklevele a vallásnak, amiben ma nagyjából az emberiség egyharmada hisz.
A történetet mindenki ismeri: a 30. év húsvétja előtti napon a zsidó főtanács és a római helytartó (praefectus) kereszthalálra ítélte Názáreti Jézust. Az eljárás Jeruzsálemben zajlott, Júdeában, ezen a viszonylag kicsi, nyughatatlan, lázongó területen, melyet lovagi rendből származó prefektusok igazgattak. (Nem procuratorok, ahogy Bulgakov és Tacitus nevezik, hanem praefectusok).
Előzmények
A helyi, zsidó elit (értsd, a főpapok) ellenségesen, de legalábbis gyanakvással tekintett Jézusra: a vallásosabbak hitbéli kérdések okán néztek rá ferde szemmel, a kevésbé vallásosak politikai okokból. (Utóbbiak szerint Jézus messiási hírneve veszélybe sodorta a hatalmon lévő klikk legitimációját). Ezenfelül attól tartottak, hogy valamiféle lázadás kirobbantására készül, melynek következtében a rómaiak majd kegyetlenül lesújtanak Júdeára, megbüntetik és megfosztják maradék szabadságától is. Létfontosságú volt tehát számukra, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőle. Erre a legegyszerűbb módozatnak az tűnt, ha kivégeztetik. (Ebből eredően Jézus pere koncepciós per volt, hiszen a per végkifejlete a legelső pillanattól kezdve el volt döntve, a főpapok mindenképpen le akartak számolni vele).
Júdás számtalanszor feldolgozott árulásának következtében Jézust elfogták a Getszemáni kertben, majd az egyik magas rangú főpap, Annás elé hurcolták.
A nagy tekintélyű Annás előzetes kihallgatást vezetett le: ez nem tartozott a perrendtartáshoz, tehát nem jogi, hanem magánjellegű kihallgatásról beszélünk. Annás tanítványai, illetve tanításai felől faggatta Jézust: azt akarta, hogy mondjon neki ellent valamilyen vallási kérdésben, hogy hamis prófétának, eretneknek bélyegezhesse, Jézus azonban visszautasította a kérdéseket: azt állította, hogy mindig nyilvánosan beszélt, tanításait sohasem titkolta és mindig törvénytisztelő alattvaló volt, így a főpapoknak nincs dolguk vele. Annás ezt sértésnek vette, majd pedig ellenfele szavait úgy értelmezte, hogy személyén keresztül Jézus az egész júdeai papságot sértette meg, ez pedig eretnekséget jelent. A rövid kihallgatás után a megkötözött Jézust Annás elvezettette a főtanács elé a tényleges főpaphoz, Kajafáshoz.
A per
A főtanács előtt, Kajafás palotájában zajló per hamar holtpontra jutott, mivel nem bírtak két egybehangzó tanúvallomást előkeríteni. (A hatályos jogszabályok értelmében a halálos ítélethez két egybehangzó vallomás volt szükséges). Kajafás ekkor úgy döntött, személyesen veszi kézbe a dolgot. Márk evangéliuma ekképpen írja le a jelenetet: a vádlott középen állt, a főpap rangjának megfelelően a magasított főhelyen ült. Aztán Kajafás hirtelen fölkelt és odalépett Jézushoz, majd azt kérdezte: „Semmit sem válaszolsz azokra, amiket ezek vádként fölhoznak ellened?” Jézus hallgatásba burkolózott. Tudta, hogy a tanúkihallgatás eredménytelenül zárult, s a főpap próbálkozása meghiúsult hallgatása miatt. A per tehát másodszor is zsákutcába jutott. A főpap azonban, aki az ügyre bármi áron pontot akart tenni, föltette a végső, mindent eldöntő kérdést: „Názáreti Jézus! Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg: Te vagy-e a Messiás, az áldott Isten fia?” Jézus most már válaszolt: „Én vagyok! És látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható hatalmának jobbján, és eljön az ég felhőin!”
Jézus válaszában nemcsak azt mondta ki egyenesen, hogy tényleg ő a Messiás, hanem mindenki számára félreérthetetlenné tette (élete során először) Istennel való egyenlőségét is a „hatalmának jobbján” kifejezéssel. Jézus szavaival ellenségei kezébe adta magát: Kajafás Jézus válaszát blaszfémiának, istenkáromlásnak nyilvánította. Ezzel el is érte a célját. Kijelentette: „Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok, hogy káromkodott!” Majd föltette a kérdést a főtanács tagjainak az ítéletre vonatkozóan: „Mi a véleményetek?”
A főtanács tagjai szerint Jézus istenkáromló: tehát halált érdemel. Jézust ezután Kajafás palotájából átvitték a főtanács hivatali épületébe. A formaságokat tiszteletben tartva újra kihallgatták a tanút, majd ennek végeztével a főpap megnyitotta a tulajdonképpeni ülést, és felszólította a tanácstagokat, hogy adják elő ítéletüket. A felmentő ítélethez elegendő volt az egyszerű szótöbbség, a bűnösséget kimondó ítélethez a jelenlévők felének plusz 2 szavazatra volt szükség. A szavazás akképpen zajlott, hogy a papok egyenként felemelkedve elkántálták az „életre” vagy „halálra” szavakat. A szavazás lefolyása után a bíróság elnöke ítéletet hirdetett: a főtanács halálra ítélte Jézust. A zsidó büntetőjog szerint Jézust ezután meg kellett volna kövezniük, és holttestét pedig fel kellett volna akasztaniuk egy fára. A politikai helyzet azonban mást követelt: a pert át kellett adniuk a római helytartónak, Pilátusnak.
Kajafás előtt két út állt: megpróbálja Pilátussal Jézust mint közönséges istenkáromlót kivégeztetni, (ezzel egyben megkísérli elfogadtatni vele a saját vallási törvényeik szerint hozott ítéletet) illetőleg egészen új indoklással, az előző ítélettől függetlenül kéri a kivégzést.
Pilátus előtt
Kajafás az utóbbi megoldást választotta: Jézust mint felségsértőt vitette a helytartó elé. Ez alatt Róma-ellenes magatartást kell érteni; ebbe a vádba tulajdonképpen bármit be lehetett szuszakolni: elég volt akár csak egy véletlenül elejtett mondat, és a delikvenst máris kikiáltották Róma legfőbb ellenségének. Pilátus, mint ismeretes, átlátott a szitán és kezdettől fogva ellenezte az ítéletet. Jóllehet nem volt antiszemita, lenézte a zsidó népet, vallásukon pedig nem egyszer gúnyolódott; úgy vélte nem érdemes drága idejét valamely (szerinte legalábbis) jelentéktelen vallási disputára pazarolni. Katonaember volt, minden szituációban a római államrezon volt az első, amit mérlegelt. Jól tudta ezt azonban Kajafás is. A helytartó és kísérete előtt azt állította, hogy Jézus a zsidók királyának nevezteti magát.
Ennek megértéséhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a korban a júdeai banditavezérek szívesen nevezték magukat királyoknak: gyakran kiáltoztak messianisztikus, Róma-ellenes jelszavakat. Az ilyen királyokat és csapatukat a római légió minden esetben lemészárolta, mint lázítókat.
A felségsértés vádjának hallatára a helytartó nem maradhatott tovább tétlen. Pilátus ezek után személyesen akarta kihallgatni a vádlottat. A kihallgatás után úgy találta, hogy Jézus a császárnak legjámborabb alattvalója. Vagyis nem találta semmiben se bűnösnek.
A tömeg
Pilátus pontosan átlátta, hogy Kajafás követelése mögött, bárhogyan csűrik-csavarják is, nem a Róma iránti hűség, hanem inkább irigység, illetve félelem rejlik. Ezért nem akarta Jézust a kezükre adni. Az evangéliumokból, illetve más korabeli forrásokból is tudható, hogy a zsidóknak a húsvéti ünnep alkalmával joguk volt amnesztiát kérni a helytartótól egy fogoly számára. Ez a húsvéti amnesztia nem irgalmasságból született, hanem kizárólag politikai okokból: valamelyest kedvében akartak járni a leigázott tömegnek.
Az ítélet
A tömeget azonban felhergelte a főpapság: hiába próbálkozott Pilátus, a feldühített, megőrjített nép minden áron Jézus vérét akarta. Pilátus kérdésére, mely szerint ezek után mit csináljon Jézussal, a felhergelt nép a tömegpszichózis szabályainak megfelelően még vadabb indulattal azt felelte: öljék meg. Így lett a bűnvádi eljárásból politikai összecsapás. A helytartó, jóllehet tüntetőleg megmosta kezeit, jelezvén, hogy neki semmi köze sincs az ítélethez, végül engedett a tömeg – a főpapság – nyomásának: átadta nekik a vádlottat. „Ibis ad crucem”, azaz „keresztre mégy!” – hangzott el. (A keresztre feszítés volt az egyik legmegalázóbb és leggyötrelmesebb római kivégzés; a papság ezzel kívánt példát statuálni).
A pernek része volt, hogy a „latrok” közé sorolták, (ez héberül egyszerre jelent árulót és gazembert) azaz két „latorral” együtt feszítették keresztre, hogy a nép előtt ezzel is rombolják emlékét.
Jézus pere ezzel történetileg, Pilátus és a főpapok részéről véget ért. Hogy miért történt így, arról tanítványai sokáig vitáztak: Jézus csak harmadnapra válaszolt, amikor feltámadt.
