Pénzt adni azért, hogy egy kis fővárosi, duna-parti levegőt szívhassunk? Nem, nem a kapitalizmus túltengéséről van szó. Illetve valamilyen szinten mégis, csak éppen cikkem témája nem napjaink jelensége. Az emelt történelem érettségi szóbeli tételei között ugyan ott tündöklik Budapest világvárossá fejlődése, azonban azt kevesen tudják – mikor e tételt kihúztam, még jómagam sem –, hogy a fővárosunk megszületését követő időkben mily furcsa ötlettel állt elő egy akkoriban világhírű bútorgyáros.
Az isteni szikra
Valószínűleg a lipótmezei tébolydába zárnák azt, aki a mai budapesti levegőért fizetni kívánkozna, történt viszont valamikor a 19. század utolsó évtizedében, hogy egy igen élelmes – bár ez eléggé vitatott, ugyanis sokan inkább kizsákmányolónak titulálták – bútorgyáros agyából kipattant egy isteni szikra: vasszerkezetű székeket telepíteni főként a Duna-korzóra, továbbá a fiatal székesfőváros különböző, Duna menti pontjaira. Havi rendszerességgel, székenként 5 korona koncessziós díjat ajánlott fel a város vezetésének, hogy megvalósíthassa tervét. Cserébe csupán annyit kért, hogy szerény használati díjat (ez kezdetben 6 fillér volt, majd idővel 20-ra kúszott fel) fizettethessen ülőalkalmatosságai használóival. A bútorgyáros, nevezetesen Buchwald Sándor törekvését siker koronázta. Néhány krajcárért ülve gyönyörködhetett a pazar panorámában minden fizető polgár. Az üzlet szépen beindult, a hosszú évek végén Buchwald úr „flottája” már több száz trónból állt. A Duna-korzó mellett Budapest több pontján, így például az Erzsébet téren vagy éppen a Városligetben is fellelhető volt egy-egy Buchwald-székcsoport. A császári és királyi udvari szállító Buchwald Sándor vas- és fémbútor gyárának központja az Andrássy út 4. szám alatt volt, mely egy igazán szemrevaló palota volt.
A székek „Kerberoszai”
A főleg szecessziós bútorairól híres üzletember a használati díjak besöprését vérbeli profikra bízta, ők voltak a híres-hírhedt „Buchwald-nénik”. Kalapos, fodros szoknyás, válltáskás, hatvan feletti matrónákként kell őket elképzelni, akik értették ugyan a viccet, de nem igazán szerették azt. Hogy miért pont öreglányok látták el ezt a munkakört? A válasz egyszerű: kizárólag ők voltak hajlandóak elvállalni e feladatot a meglehetősen alacsony bérezés miatt. Ámbár kétszeresen is megérte számukra ráadni fejüket a munkára: egyrészt nyugdíjas létükre ezzel nem csak otthon unatkoztak és „onokáztak”, másrészt nyugdíjukat is kiegészíthették egy kis aprópénzzel. Sokszor előfordult, hogy a nénik megkergették a bliccelőket, közben hevesen csendőrért kiáltva. Sötétedés után nem szedhettek volna díjat, heves viták voltak arról, hogy a szürkület sötétnek számít-e már. Sötétedéskor, akárcsak a Balaton vízibiciklijeire, a vasszékekre is láncokat aggattak, természetesen vagyonvédelmi okokból. Fontos szabály volt, hogy ha valaki elhagyta „kibérelt” székét, oda vissza már nem ülhetett anélkül, hogy ne perkált volna, ahogyan másik széket sem foglalhatott el újabb jegyvásárlás nélkül. A Buchwald-nénik sasszemmel pásztázták a „tribünt”, emellett vasszigort alkalmaztak. A Népszava egyik, 1906-ban megjelent cikkében a „munkásnyúzásáról” ismeretes Buchwald Sándor székén este 10-kor üldögélő fiatalember rendőrök általi vegzálásáról számol be. Az aránytalan hatósági akció ellen tüntetést szerveztek a helyszínen csoportosuló fiatalok. A cikk sugallta, hogy ezek a rendőrök bizony igen nagy valószínűséggel Buchwald személyes lekötelezettjei voltak. Buchwald úr gyakran az ellenőr ellenőreként saját maga járt utána, jól végzik-e munkájukat alkalmazottai. Sokszor bebújt a bokrokba, elbújt egyes épületek, fák mögé és onnan leste „áldozatait”. Az emberek azt beszélték, amióta csak kitette székeit, még nyaralásait is elmulasztotta emiatt, hogy személyesen tudja ellenőrizni alkalmazottait.
A székek „halála”
A rengeteg elégedetlenséget és ellenszenvet kiváltó biznisznek csaknem negyed évszázados működés után Kun Béla Tanácsköztársaságának „dicsőséges” (erősen idézőjelben) 133 napja vetett véget. A proletárdiktatúra ugyanis ingyenessé tette a székek használatát a „dolgozó nép” becses tagjainak. A Tanácsköztársaság bukása után Buchwald úr újra igényt tartott volna székei bérleti díjára, azonban a székek a város vezetésének kezébe kerültek, mely rábízta azt a szegedi háborús rokkantakra és az árvaházi alapra. A bútorgyáros egyébként még ez évben elhunyt, a babonások úgy vélik, saját halálát székei „halálának” köszönheti. A székek nagy többsége a második világégés alatt megsemmisült, viszont ószereseknél ritkán még napjainkban is fellelhető egy-egy restaurált darab. A székek Budapest látképébe azonban olyan szinten beleivódtak, hogy a 21. század első éveiben a korabeli székek mintájára újragyártották Buchwald úr remekműveit. Ami ma is van: pazar panoráma, illetve felújított Buchwald-székek. Ami ma már nincs: díjbeszedő Buchwald-nénik és többnyire friss levegő.
Sziasztok! Csillik Szilárd vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakos hallgatója. Legkiemelkedőbb erényeim között tartom számon azt, hogy mióta csak az eszemet tudom, rengeteg minden tartozik az érdeklődési körömbe, és az ezekkel kapcsolatban való véleményformálás sem áll tőlem távol. Ezen véleményeim pedig rendszerint nem is rejtem véka alá.
