Cikksorozatom folytatásaként most is újabb népirtásokat gyűjtöttem össze a téma szerelmeseinek. Remélem, többen lesznek azok, akik nem ismerik ezeket a megdöbbentő és lesújtó történeteket. Ezek a népirtások nem is olyan régen rázták meg világunkat. Megtudhatjuk, miért rettegtek annak idején a petrezselyemtől, és hogyan robbant és csökkent egyszerre a népesség Banglades országában, azaz hogyan valósult meg még több helyen a kegyetlen vérontás.
Dominikai Köztársaság: a petrezselyem népirtás
1492-ben maga Kolumbusz Kristóf nevezte el történetünk helyszínét Hispaniolának. Napjainkban a szigeten két nagy ország osztozkodik: a Dominikai Köztársaság és Haiti. A térséget korábban is népirtás sújtotta, miközben kiirtották az ottani őslakos haiti indiánokat, ezzel megváltoztatva a sziget etnikai összetételét is. Dominikában a spanyolajkúak voltak és vannak többségben, Haitin pedig inkább francia és haiti kreol népek éltek. A két ország gazdasági helyzete nem volt egyenlő, mivel Haitin szegényebbek voltak az emberek, rosszabbak voltak az életviszonyok, ám ez a mai napig változatlan maradt. A legnagyobb problémát azonban mégsem csupán ez a nagy különbség jelentette a két ország között, hanem a gyűlölet, amit egymás iránt, de leginkább a dominikaiak éreztek a haitiak irányába. Közrejátszott ebben a gyarmatosítás is, de a fő ok a dominikaiak felsőbbrendűségi tudata volt. Lenézték a haitiakat gazdasági helyzetük és bőrszínük miatt (a haiti lakosság bőrszíne jóval sötétebb), emellett zavarta őket az is, hogy sokan átvándoroltak Dominikába dolgozni, és szerencsét próbálni egy jobb élet reményében. A spanyolajkú lakosság ezt nem tűrte, ezért az 1937-ben hatalmon lévő dominikai diktátor, Rafael Trujillo úgy döntött, megoldja a helyzetet, orvosolja a problémát. Egy nyilvános beszédében ezt meg is ígérte népének, és megnyugtatta őket afelől, 300 halott haiti fekszik most Bánicán, az orvoslás pedig folytatódni fog. Arra hivatkozott, bejárta országát, ahol a legnagyobb panasz arra érkezett, hogy a haiti lakosság fosztogat és lop folyamatosan. Ezt követően a határmenti területekre több száz dominikai katonát küldtek, akik a haiti lakosság féktelen és kegyetlen lemészárlásába kezdtek. Módszerük arra, hogy eldöntsék valakiről, melyik nemzethez tartozik, roppant egyszerű volt, a népirtás is erről kapta nevét: a katonák egy csokor petrezselymet tartottak az emberek elé, és kényszerítették őket arra, hogy mondják ki annak nevét. Ha a spanyol nyelv szerinti kiejtést használták, megmenekültek, ám ha francia nyelv szerint mondták ki, hogy petrezselyem, azonnal megölték őket. A szó kiválasztása könnyű volt, mivel spanyolul a petrezselyem perejil, a francia nyelvben pedig az r és j betűt egészen másképp ejtik. Az áldozatok kivégzésénél semmilyen eszközt nem vetettek el, használtak puskákat, ásókat, macsétákat, szuronyokat és késeket. Nem kímélték a gyerekeket sem, holttestüket anyjukra dobták. Sokan menekülni próbáltak, ám közülük is többen meghaltak, mivel a két országot elválasztó folyóba fulladtak az átkelésnél. A népirtás pár hónapig tartott, az áldozatok száma mégis elérte majdnem az 50.000 főt. Tragikus, de maga a haiti kormány próbálta a mészárlást titokban tartani, mivel a diktátorral szoros gazdasági kapcsolatban állt. A nép ezt viszont nem tűrte, és tiltakozások indultak, majd egy sikertelen puccs után nemzetközi kivizsgálást kértek. Az USA elnöke jóvátétel fizetésére szólította fel a diktátort, aki végül fejenként 30 dollárt fizetett, ám a haiti bürokrácia miatt ebből csupán fejenként 2 centet kaptak kézhez az emberek. A borzalmak után betiltották a két ország közötti migrációt, ellenségeskedésük mai napig nem fejeződött be, de ez egy újabb cikket is kitöltene, ezért erről majd máskor számolok be.
Banglades: a szabadságért
India 1947-ben -ahogyan azt már sokan tudják- kettévált egy hindu Indiára és egy muszlim Pakisztánra, ez azonban még mindig nem hozott békét a térségben. Pakisztánon belül szintén volt egy határvonal, ami teljesen kettéosztotta a területet, mivel a lakosság még az anyanyelvében sem egyezett: keleten bengáli, nyugaton urdu. Mindemellett természetesen a hagyományok és a szokások is nagyban eltértek egymástól. Ez folyamatos feszültséget szült az országon belül, amit nem tudtak orvosolni, ezért az csak egyre nőtt és nőtt, mígnem az 1970-es választások meghozták a változást. Az Awami Liga nyert, akik Kelet-Pakisztán autonómiáját szorgalmazták. Ezt azonban sokan nem nézték jó szemmel. Agha Muhammad Yahya Khan tábornok maga mellett tudva a Pakisztáni Néppártot megakadályozta az autonómiát, és ellenállt minden más törekvéssel szemben, minek köszönhetően nem tudott megalakulni az új kormány sem, és a tárgyalások is eredménytelenek maradtak, kudarcba fulladtak. A káoszt azonban valami még rosszabb követte. 1971. március 25-én olyan feladattal küldték ki a hadsereget, hogy a bangladesi függetlenség támogatóit és a hindu kisebbséget maradéktalanul irtsák ki. A szörnyű népirtás áldozatainak száma igen bizonytalan, 300 ezer és 3 millió közé teszik, attól függően, kit kérdeznek róla. A bangladesi nacionalisták ezt a számot minél többre becsülik, a pakisztániak azonban csupán néhány ezer halottról vallanak. Az áldozatok ennek ellenére nem csak az elhunytak számában mérhető, mivel ezidő alatt legalább 200 ezer nőt megerőszakoltak, így körülbelül 25 ezer gyermek született a későbbiekben. A népirtás és a kegyetlenségek ellen természetesen a bangladesi nép próbált védekezni, a bangladesi függetlenségi milícia gerillaharcot folytatott a katonák ellen, majd 1971 őszén India katonai segítséget nyújtott a függetlenedőknek. A harcok és népirtás elől mindeközben körülbelül 15 millióan menekültek át Indiába. A segítségre válaszul Pakisztán megtámadta Indiát, de a harcok nem tartottak soká, két hét múlva már tűzszünetet kötöttek. Majd a pakisztániak végül kivonultak Bangladesből, amely elnyerte függetlenségét, és önálló országgá vált. A béke sajnos azóta sem állandó a térségben, mivel még 2010-ben is végeztek ki háborús bűnösöket, és azt is fejtegetik, a bangladesiek miket követhettek el a pakisztáni katonák ellen.
Sziasztok! Molnár Nadin vagyok, jogász szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Elsőéves korom óta szerkesztőként tevékenykedek a Media Iurisnál, ahol igyekszem mindig változatos, aktuális és érdekes cikkekkel lekötni az olvasók figyelmét. Az írás már nagyon régóta fontos szerepet tölt be az életemben, ezért boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy gondolataimat másokkal ilyen módon is megoszthassam.
