Egy korábbi cikkemben azzal a témával foglalkoztam, hogy annak idején az ókori Rómában hogyan válhatott egy szabad rabszolgává, másként emberből hogyan válhatott valaki dologgá. A cikk elején nagyvonalakban arról is szót ejtettem, hogy hogyan is kell elképzelnünk egy akkori rabszolga életét és státuszát, ám erről egy részletesebb cikkben fogok jobban mesélni, a célnak az eddig említett tények is teljesen megfelelnek. Ez már egy fokkal kellemesebb témájú iromány lesz, hiszen mindig sokkal szebb belegondolni abba, hogy egy adott ember élete valahogyan jóra fordulhatott és hogy volt esély arra, hogy kitörjenek gazdáik uralma alól és utat leljenek a szabadság felé. Na de akkor lássuk is, hogyan valósulhatott meg ez akkoriban a gyakorlatban.
A rabszolgaság megszűnése- törvény által
Arra, hogy a rabszolgaságot megszűntessék két módot ismertek, miszerint vagy a törvény által tették ezt meg vagy pedig a tulajdonos saját akaratából. Vizsgáljuk meg először az első említett lehetőséget. A törvény ezt a lehetőséget büntetésként vagy pedig jutalomként adhatta meg. Mivel a rabszolgát annál jobban, hogy törvényileg emberi mivoltát is részben elveszítette és egy teljesen másik emberi hatalom uralma alá lett rendelve, nem nagyon lehetett büntetni. Viszont a gazdáját szolgája elvesztésével annál inkább, ezért, ha a tulajdonos beteg vagy elöregedett rabszolgáját kitette otthonából (szakszóval: derelinkválta), a szolga elnyerhette szabadságát és státusza megváltozott. A jutalom viszont magától értetődően magára a szolgasorba került emberre vonatkozott, hiszen az elég furcsa is lett volna, ha egy tulajdonost jó cselekedetéért megfosztják tulajdonától. Na de mit is kellett tennie egy rabszolgának ahhoz, hogy felszabadulását a törvény segítségével vívja ki? Ha egy rabszolga urát valaki megölte, a gyilkost pedig a szolga feladta, elnyerhette szabadságát. Ez viszont egyszerre lehetett pozitív és negatív is egyaránt, hiszen jó, ha a tettest elfogják és megfelelően felelősségre vonják, másrészről viszont a szolgák nem feltétlenül voltak érdekeltek abban, hogy egy ilyen szörnyűség ne következzen be. Ebből is látszik, mindennek két oldala van. Más útja lehetett ennek az is, hogyha a rabszolga legalább húsz éven keresztül minden megszakítás nélkül és jóhiszeműen úgy élt, mintha ténylegesen szabad lenne. Ez valójában egészen logikus és emberséges dolog is egyben, hiszen miért is vettek volna uralom alá egy olyan személyt, aki életének egy hosszú szakaszában tisztességesen és szabadon élt, amivel megmutatta azt, hogy méltó is eme életre. Mindezek mellett, ha egy rabszolgát a papok vagy a szerzetesek közé felvettek, szintén kitörhetett előző státuszából.
A rabszolgaság megszűnése – tulajdonos által
A rabszolgákat viszont ahogy azt már említettem nem csupán a törvény által lehetett felszabadítani, hanem saját gazdájuk által is. Ez a fajta felszabadítás egy egyoldalú akaratnyilvánítás volt, tehát nem számított az, hogy a szolga szeretné-e, ez egyedül a tulajdonoson múlott. Természetesen, hiszen, ha mindkét fél kellett volna hozzá, nem biztos, hogy működött volna egyáltalán ez az intézmény. Ez egy ünnepélyes jogügylet volt, minek keretein belül a tulajdonos szolgáját személlyé avatta. Ennek viszont volt egy feltétele, mégpedig az, hogy magának a felszabadító személynek a teljes és csorbítatlan tulajdonjogot kellett gyakorolnia a felszabadítani kívánt szolga felett. Ha pedig egy rabszolgának több tulajdonosa is volt, mindegyiknek bele kellett egyeznie a felszabadításba, mert ha ez nem történt meg, az a fél vagy azok a felek veszítették el tulajdonjogukat a szolga felett, akik felszabadítást szerettek volna végrehajtani, aki vagy akik pedig ebbe nem egyeztek bele megkapták az ő tulajdonjogukat, tehát a rabszolga nem lett szabad, csupán kevesebb úrral rendelkezett. Később azonban, Justinianus idejében már az a fél, aki nem egyezett bele a felszabadításba, köteles volt eladni részét a felszabadító félnek, így a szolga szabaddá válhatott. Más helyzet volt viszont az, ha egy bizonyos személynek a rabszolga felett idegen dologbeli joga volt, azaz például zálogjoga vagy haszonélvezeti joga volt. Ilyenkor ugyanis, ha a jogosult beleegyezése nélkül történt a felszabadítás, akkor a rabszolga nem szabaddá vált, csupán uratlanná. Az sem volt sajnos mindegy mindezek mellett, hogy a felszabadítónak milyen a jogállása, hiszen az is nagyban befolyásolta a rabszolga szabadulása utáni státuszát. Ezekből tehát nagyon látszik, hogy rengeteg kitétel, betétel, feltétel kellett ahhoz, hogy valaki kitörjön és felemelkedjen, sorsát megváltoztassa. Nem volt egyszerű szabadulni, de vigasztaljon minket a tudat, hogy nem is volt lehetetlen ezek szerint. Most pedig, hogy megismertük hogyan lehetett megszerezni a hőn áhított szabadságot, nézzük meg, milyen módokat ismertek arra, hogy a felszabadítást végrehajtsák.
A felszabadítás módjai
Elsősorban lehetséges volt az is, hogy egy színleges szabadságpert tartottak a prétor vagy a tartományi helytartó előtt. Ilyenkor az egész pert színlelték és bizalmasokat kértek fel a részvételre, majd a tényleges szabadságot azzal a formai cselekménnyel pecsételték meg, miszerint a rabszolgát arcon legyintik és körben megforgatva eleresztik. A későbbi időkben viszont már maga a peres forma teljesen elmaradt.
Másik ilyen lehetőség volt az, amikor a rabszolga gazdája utasítására jelentkezett a census alkalmával a censornál, aki így beírhatta őt a polgárok névjegyzékébe, így már hivatalosan ő is annak számított. Ez egy igen egyszerű módja volt a felszabadításnak, később mégis elavult és megszűnt ez a lehetőség.
Másrészről a tulajdonos végrendeletében is rendelkezhetett arról, hogy halála után rabszolgája maradjon-e addigi státuszában vagy pedig váljon polgárrá, lényegében emberré. Ha ebben a dokumentumban úgy rendelkezett, hogy az adott rabszolga vagy rabszolgák szabaduljanak fel halála után, azellen örökösei sem tehettek semmit. A végrendeletben viszont volt olyan lehetősége is a gazdának, hogy annak hatálybalépése után nem kellett elrendelnie az azonnali szabadságot, hanem azt valamilyen feltételhez köthette. Így a rabszolga csupán csak a feltétel teljesítése után szabadulhatott, teljesen mindegy, akkor éppen kinek a szolgálatában állt is. Végezetül pedig olyan lehetősége is volt, hogy a rendeletben nem saját maga hajtsa végre a felszabadítást, hanem azzal örökösét bízza meg. Így neki kellett valamilyen úton módon megtennie a hatályba lépés után.
Volt példa mindezek mellett arra is, hogy a tulajdonos rabszolgájának mindenféle jogi értelemben vett felszabadítás nélkül megengedte azt, hogy úgy éljen, akár egy szabad ember. Ennek semmilyen hivatalos lenyomata nem volt, tehát ezt az engedményét bármikor visszavonhatta. Más volt viszont, ha ezt tanúk előtt is írásba foglalták, ilyenkor ugyanis a tulajdonos nem vonhatta vissza ezt a fajta engedményét, ám maga a rabszolga jogilag nem is vált szabaddá. Ez amolyan fél sikernek számított.
Később, már a dominátus korában az volt inkább a bevált, amikor hivatalosan bíróság, tanúk vagy pedig egyházi elöljáró előtt ejtették meg ezt az ügyletet és vált szabaddá a rabszolga. Most pedig, hogy azzal is tisztában vagyunk, milyen módon történt meg a hőn áhított szabaddá válás, röviden bemutatnám a leggyakoribb okait és korlátozásait a felszabadításoknak.
A felszabadítások főbb okai és azok korlátozásai
Először is, hogy pár szót említsek az okokról, fontos megemlíteni azt, hogy leginkább vagy gazdasági vagy pedig emberi tényezők vezérelték az urakat. Az tulajdonosok gyakran a pénz miatt engedték rabszolgájuknak a vagyonszerzést, amivel megválthatták magukat, ami sokszor előnyös volt a gazda számára. Ha viszont az emberséget és az érzelmeket vesszük alapul, elmondhatjuk, hogy az sem volt ritkaság, ha valaki egy hű dolgozóját szabadsággal jutalmazta meg, vagy pedig érzelmi szálak fűzték hozzá a rabszolgához. Ilyen lehetett többek között az is, ha valakinek rabnőjétől született gyermeke, akit nem akart szolgasorban hagyni. Előfordult viszont olyan is, amikor egyszerűen társadalmi presztízs indokolta ezt a tettet, ami már kevésbé önzetlen, de a kívánt célt elérhette vele egy-két ember így is.
Az idő előrehaladtával azonban egyre több és több rabszolgát szabadítottak fel az urak, ami politikai veszélyt jelentett az államnak, ezért ezt a problémát orvosolniuk kellett. Emiatt hoztak több korlátozást is, amik korhatárhoz vagy létszámhoz kötötték a felszabadításokat. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a rabszolgának minimum harminc, a gazdának minimum húsz évesnek kellett lennie a felszabadításkor. A végrendeleti felszabadításokban pedig csak egy bizonyos számú rabszolgát szabadíthattak fel, akik azon felül voltak, nem kapták meg a szabadságot. Mindemellett tilos volt a gonosztevőként megbélyegzett szolgák felszabadítása, vagy pedig a hitelezők megkárosítása végett végrehajtott felszabadítás is.
Összegzésül látjuk, hogy több módja is ismert volt annak, hogy valaki élete megváltozzon és megjavuljon, úgymond jogilag is emberré válhasson. Így talán egy kicsit pontosabb képet is kaphattunk arról, hogyan állt ehhez annak idején a törvény és maguk a tulajdonosok, másnéven gazdák. Látjuk, hogy voltak, akik nem embertelen lélekkel gondolkodtak erről az intézményről és hajlandóak voltak a jóra bármilyen okból kifolyólag. Szerencsére napjainkban nagy általánosságban az efféle kegyelemre nincs szükségünk, tehát tartsuk meg jó szokásunkat. Hiszen látjuk, azért régen sem volt ez a jótétel feltétlenül olyan egyszerű és könnyen kivitelezhető cselekmény.
Sziasztok! Molnár Nadin vagyok, jogász szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Elsőéves korom óta szerkesztőként tevékenykedek a Media Iurisnál, ahol igyekszem mindig változatos, aktuális és érdekes cikkekkel lekötni az olvasók figyelmét. Az írás már nagyon régóta fontos szerepet tölt be az életemben, ezért boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy gondolataimat másokkal ilyen módon is megoszthassam.
