Alphonse Gabriel „Al” Capone nevét (amit egyébként nem „kapónénak”, hanem nagyjából „köpúnnak” ejtenek), történetét, felemelkedését, tündöklését és bukását, a róla készült rengeteg filmet mindenki ismeri, ezért felesleges rá a karakterszámot pazarolni; a mitologikus ködbe boruló 20. századi amerikai panteon egyik legemblematikusabb figurájáról beszélünk, a törvényeken és konvenciókon habozás nélkül átgázoló, nagydumás, sármos, az életet két pofára habzsoló scorsese-i gengszter archetípusának megteremtőjéről.
Capone a harmincas évek legelején hatalma csúcsán állt; bűnözőbirodalma jövedelmezőbb volt, mint valaha, az emberek féltek tőle, a hatóságok pedig se a gyilkosságait, sem pedig az alkoholcsempészetet nem tudták rábizonyítani. De nem is ezekért bukott el: hanem mert a Pénzügyminisztérium egy éleseszű nyomozója, bizonyos Frank Wilson (és nem Eliott Ness) kiszúrta: a bűncézár, noha láthatóan felveti a pénz, semmilyen adót nem fizet, sőt, soha semmilyen banki dokumentumot nem írt alá. Capone ekkoriban mintegy 30 millió dollárral, irdatlan összeggel rendelkezett. Enyhe nagyzási hóbortban szenvedett, előszeretettel dicsekedett, többek között újságíróknak is: sohasem titkolta gazdagságát, bár mindig hozzátette, az legális forrásból származik. (Azt valahogy sosem említette, milyen legális forrásból pontosan).
Az USA akkori elnöke, Herbert Hoover (amúgy haláli figura, ha valami kellemetlen történt, annyit mondott, „blame the democrats”) végtelenül kínosnak érezte, hogy országa külföldön leghíresebb polgára éppen egy sehonnani gengszter, nem pedig mondjuk egy művész, sportoló, vagy tudós: ezért elsődleges prioritást csinált a bűncézár elfogatásából.
Ezért aztán a Pénzügyminisztérium kopói Capone nyomába eredtek: jegyzőkönyvet készítettek a gengszter luxuskiadásairól, (méregdrága kocsik, vacsorák, lóversenyek, kaszinózások, partik, aranyozott étkészlet, stb.) amikkel bizonyították: a chicagoi keresztapa óriási bevételekkel rendelkezik, amelyek után semmilyen adót nem fizet. (Az USA-ban ugyanis még az illegális jövedelmek is adókötelesek). A nyomozás azonban nehézkesen haladt, mert Capone bandájából – érthető okokból – senki sem akart spiclinek állni, illetve rávallani a főnökre.
Wilson azonban áthidalta ezt a problémát: bevitette Capone egyik emberét, bizonyos Fred Reist, aki kezdeti makacskodást követően, miután négy napot csücsült egy csótányokkal teli cellában, valamiért meggondolta magát és mégis hajlandó volt információval szolgálni: lényeges információkkal szolgált főnöke illegális pénzügyi tevékenységéről. (Wilson később állítólag ezzel kapcsolatban valahogy úgy fogalmazott, hogy Reis magánzárkás-csótányos puhítása „csúnya dolog” volt).
Capone érezte, hogy szorul a hurok, ezért azt a javaslatot tette, hogy kifizeti adóhátralékát. Ennek elfogadása szóba is került (mégiscsak nagy pénzről van szó…) az elnök azonban leszólt, hogy eredményeket akar: rács mögött akarja látni a gengsztert. Így aztán Caponénak nem volt más választása: bíróság előtt kellett felelnie.
A per 1931. október 5-én vette kezdetét. Capone nagy mellénnyel sétált be a tárgyalóterembe a tárgyalást megelőzően ugyanis lefizetett, illetve megzsarolt minden egyes esküdtet. James Wilkerson bíró azonban idejekorán kézhez kapta az információt: a gengszterek most, hogy pácba került, már valamelyest szívesebben árulták el főnöküket. Wilkerson ezért azzal kezdte a tárgyalást, hogy kicserélte a komplett esküdtszéket a szomszéd tárgyalóterem esküdtjeivel: a gengsztervezér állítólag olyan arcot vágott, hogy attól lehetett félni, ott helyben idegösszeroppanást kap.
Innentől simán ment: a vád egy halom tanút idézett be, akik mindannyian megerősítették, hogy Capone irdatlan pénzekre tesz szert, melyek után semmiféle adót nem fizet: a bandavezér ezekre csak annyit bírt kinyögni, hogy „de hát mi bajotok van velem, fiúk”?
A vádnak megsemmisítő erejű bizonyítékok is voltak a kezében: megszerezték ugyanis a gengsztervezér főkönyvét, melyben bevételeit és kiadásait összegezte. Végül újra beidézték Fred Reist, aki most már gond nélkül, gördülékenyen beköpte volt főnökét.
A védelem harmatgyengén teljesített: megpróbálták Caponét tragikussorsú szerencsejátékfüggőnek beállítani, aki azért nem fizette be adóját, mert arra nem volt elég pénze, azt bizonygatták, hogy Capone milyen jóindulatú ember, illetve hogy az USA adótörvényei milyen szigorúak. Azt bizonygatták, hogy a kormány az ártatlan Caponét csak azért akarja elítélni, hogy a címlapokra kerüljön és politikai tőkét kovácsoljon a rendvédelmi szervek munkájából. (Valljuk be, ez azért nem volt teljesen légbőlkapott gondolat).
Capone a tárgyalás nagy része alatt üres tekintettel bámult maga elé, csak a szája remegett meg néha. Talán lassan elkezdte felfogni: nagyon, nagyon hosszú börtönbüntetés vár rá.
Október 13-án az esküdtszék visszavonult tanácskozni, 8 órával később megszületett a döntésük: a vádlottat bűnösnek találták. Wilkerson bíró tizenegy év letöltendő szabadságvesztést szabott ki a bűncézárra (ez azóta is a legnagyobb valaha kiszabott büntetést adócsalásért): Capone dühtől eltorzult arccal bizonygatta a körésereglő riportereknek a tárgyalóterem elhagyása közben, hogy még nincs vége a harcnak, azonban fellebbezési kísérletei egytől egyig kudarcot vallottak.
Az egykori bűncézárt 8 év után eresztették el a rettegett Alcatrazból: az egykori nagymenőből hebegő-habogó félbolond ronccsá változott, kezeletlen szifilisze 1947-ben vitte el. Elítélésével a régi típusú, legendás gengszterizmusnak véglegesen leáldozott, a bűnözők innentől nem hányhattak nyíltan fittyet a törvényekre: annál sokkal, de sokkal bonyolultabb játékszerekhez kellett folyamodniuk.
