Manapság szerencsére átfogóbb ismeretekkel rendelkezünk egyes állatfajok hasznossága és a természet ökológiai egyensúlyának terén, azonban a múlt évszázadban az is elképzelhető volt, hogy egy adott állatfajnak szó szerint hadat üzentek az emberek. Cikkemben két ilyen múltbéli eseményt ismertetek, melyek rávilágítanak arra, miért szükséges előbb gondolkodni és aztán cselekedni, főleg, ha a következmény rengeteg emberi (és persze állati) életet is veszélyeztet.
Emuháború
Ausztráliában járunk az 1932-es év végén, amikor is ausztrál és brit farmerek nem várt akadályba ütköznek a kontinens délnyugati részének területein: ugyanis farmgazdaságaik növényeit hívatlan vendégek kezdik el megtizedelni, mégpedig emuk ezrei falják fel a termesztett gabonaféléket.
A gazdálkodók nem vették számításba, hogy választott földterületeiken éppen az emuk vándorlási útvonalai húzódnak, ezek a hatalmas madarak ugyanis bizonyos időközönként költőhelyeikről a partmenti területekhez vándoroltak. Mivel az élelem és a gátakban, öntözőcsatornákban fellelhető víz könnyebben elérhetőnek bizonyult, az emuk megrohamozták a farmgazdaságokat, áttörték a fakerítéseket és még az Ausztráliában igen kártékony fajnak számító nyulakat is tömegével beengedték.
A „harcok”
A farmerek megelégelték a dolgot és elhatározták, hogy hadat üzennek az emuknak. Rövidesen az ausztrál védelmi miniszterhez, Sir George Pearce-hez fordultak, aki két géppuskást és tízezer lőszert ajánlott fel az emupopuláció csökkentésére. 1932. november 2-án – az ausztrál parlament engedélyét követően – a „csata” meg is kezdődött, de hat nappal később sem tudtak jelentős sikerekről beszámolni, így az akció kudarcba fulladt.
Mivel az emuk továbbra is pusztítottak a földeken, a gazdálkodók egy második kísérletre is sort kerítettek. Ezúttal a nyugat-ausztráliai kormányzat hallotta meg segélykiáltásukat, és a védelmi miniszter közreműködésével géppuskákat és lőszert adtak kölcsön a vadászathoz. Ekkorra már egy filmes stáb is a helyszínre érkezett, hogy megörökíthesse a madarak irtását, de a kezdeti lelkesedés hamar lelohadt, amikor a „harcok” végére 9680 lőszer elhasználásával csak 986 emut sikerült elpusztítani, ugyanis ezek a madarak rendkívül gyorsan futnak és nehéz eltalálni őket.
Próbálták menteni a menthetőt és arra jutottak, hogy valószínűleg még további 2500 madár elpusztult a szerzett sérülések miatt, de abban mindannyian egyetérthetünk, hogy ezt a háborút az emuk nyerték. Az utókor humorosan fogja fel ezt az eseményt, rengeteg mém született belőle, a „csatatér” helyszínét pedig máig táblák jelzik.
A négy kártevő kampány
1958 Kínájában Mao Ce-Tung uralma alatt éppen a „nagy ugrás” elnevezésű gazdasági és társadalmi mozgalom megvalósítása zajlott. Az ország minél gyorsabb iparosítása céljából a vas- és acéltermelést próbálták fellendíteni, a mezőgazdaságot pedig javítani, melynek első lépése volt négy kártékony állatfaj kiirtása. A szúnyogok elpusztítására a malária terjesztése miatt került sor, a patkányok pestist hordoztak, a házilegyek túlszaporodtak, a verebek pedig a mezőgazdaság terményeit pusztították, így a „négy kártevő kampány” keretében az imént felsorolt élőlényekre halál várt Kínában. Valamire viszont nem gondoltak az emberek: a természet rendjébe nem kellene ilyen mértékben beleavatkozni.
A verebek
Az első három állatfaj kiválasztásával még egyetérthetünk, hiszen az általuk terjesztett betegségek rengeteg ember haláláért voltak felelősek, de hogy került a veréb is az irtandó kártevők közé? A Kínai Kommunista Párt kiszámolta, hogy egy veréb évente körülbelül négy és fél kilogramm gabonafélét fogyaszt el, melyből sok ember jóllakhatna, így szegény madarakat is felírták erre a bizonyos listára.
A társadalom összefogott és csoportosan elkezdték tönkretenni a verébfészkeket, tojásaikat összetörték és fiókáikat megölték. Hangos zajokkal, például petárdákkal tartották őket távol kedvelt helyeiktől és rengeteg példányt lelőttek. Plakátokat ragasztottak ki országszerte, hogy a verebek a nép ellenségei és a gyerekeket is a gyilkolásukra buzdították. Szecsuán tartományban például összesen 2 nap alatt 15 millió madarat, Pekingben pedig 3 nap alatt 400 ezret irtottak ki. 1958 novemberére Kínában közel 2 milliárd példány pusztult el. A program ezen része sikeresnek bizonyult, a verebeket a kínai nép hamar a kihalás szélére sodorta.
1960-ban Tso-hsin Cheng ornitológus rosszallóan nézte a pusztítást és figyelmeztette a pártot arra, hogy a verebek kiirtása a rovarállomány elszaporodását fogja eredményezni, hiszen ezek a madarak nem csak a terményeket tizedelték meg, hanem a kártevőket is jelentősen visszaszorították. Sejtése beigazolódott, ugyanis az akkoriban áradásokkal és szárazságokkal sújtott termőföldeket sáskák ezrei lepték el, élelem hiányában pedig körülbelül 20-30 millió ember halt éhen.
Végkifejlet
Az 1959 és 1962 közötti „három nehéz év” elnevezésű időszakot kulturális forradalom követte, végül a kínai vezetés feladta a verebekkel szembeni harcot és inkább a Szovjetunióból importált madarakat, hogy mentse a menthetőt. Így a listáról lekerültek a verebek, helyükre a poloskákat sorolták, ezzel a döntéssel már senki nem vitatkozott. A betelepítések ellenére a madarak csak a kilencvenes évekre tudták újra az ötvenes évekbeli populációt produkálni.
Képek forrásai: kiemelt, kiemelt, 1, 2, 3, 4
Horgos Abigél vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar jogász szakos hallgatója. Cikkeimben leginkább állat- és környezetvédelemmel fogtok találkozni, de a low waste életmód és a nőjogi kérdések is felbukkanhatnak egy-egy irományomban, meg persze bármi, amit elég érdekesnek gondolok. Legfőbb célom az, hogy mindenki megismerhesse Földünk csodálatos állat- és növényvilágát, illetve sokak kedvét meghozzam ahhoz, hogy legalább egy kicsit környezettudatosabban élje az életét.
