Lassan tizennégy éve történt a magyar kriminalisztika történelmét örökre átíró pécsi ámokfutás. 2009. november 26-án Gere Ákos, az orvosi egyetem gyógyszerész szakos hallgatója 9 mm-es CZ 85B típusú pisztolyával tüzet nyitott, négy embert eltalált; közülük a -19 éves- Dékány Miklós a helyszínen életét vesztette, egy hallgató és egy takarítónő súlyosan megsebesült, egy tanár pedig könnyebben sérült. Az elkövető 2008-ban lett az Első Pécsi Polgári Lőegylet tagja, 2009 tavaszán pedig meg is kapta az engedélyt, hogy sportcélra fegyvert tartson. A tettest a bíróság életfogytig tartó szabadságvesztésre és tíz év közügyektől eltiltásra ítélte. Magyar viszonylatban ez volt az első eset, hogy tanintézményben fegyveres támadást követtek el.
Felhívnám az olvasóközönségem figyelmét arra, hogy az interjú erőszak leírását, traumát és egyéb felkavaró részleteket tartalmaz, így ebben a szellemben kérek minden kedves olvasót, hogy a saját felelősségére folytassa az olvasást. Továbbá kijelentem, hogy az interjú egészét szerzői jogok védik, annak felhasználása szigorúan tilos, tiltott felhasználása pedig jogi következményeket von maga után.
Interjúm alanya Ferletyák Gergő, aki 2009-ben kezdte meg tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Karán.
Milyen viszonyban voltál az elkövetővel?
Ferletyák Gergő: Gere Ákossal csoporttársak voltunk. A legtöbben közülünk csak látásból ismerték Ákost, ugyanis egy magába forduló, zárkózott ember volt, de különösebb problémák nem voltak vele az egyetemen. Nemsok fiú volt a csoportunkban, 6-an voltunk fiúk a 40-ből, talán ezért is lehetett, hogy Ákos nehezen illeszkedett be, a lányok társaságát kerülte, a fiúkkal pedig nem sikerült olyan közeli barátságba kerülnie. Kívülállóként pedig többször piszkálták, gúnyolták, amire időnként agresszívan reagált. Ez a helyzet azért is nehéz volt, hiszen érettségi utáni felvételét az egyetem elutasította, így az egyetemre való bekerülés után nagy volt rajta a nyomás, hogy jól teljesítsen. Sajnos nem ez volt a realitás; Ákost sok kudarc érte -mind a tanulmányok mind a romantika terén -, ami miatt gyakran azt érezte, hogy neki nem sikerül semmi.
Többször próbáltuk elhívni tanítás után, hogy csatlakozzon hozzánk az egyik szórakozóhelyen, de ő ezeket rendre elutasította. Egyik nap felajánlotta, hogy hazakísér engem a kollégiumhoz, amit én örömmel elfogadtam. Az út alatt próbáltam neki segíteni, tanácsokat adni, hogy hogyan kezdeményezzen a lányoknál, hogy hogyan lehet sikeres. Aznap jó hangulatban váltunk el.
Voltak-e jelek az elkövetés előtt? Észrevettetek-e bármit?
Ferletyák Gergő: Az elkövetés előtti napokban Ákos zavartan viselkedett, idegesebb, ingerlékenyebb volt az átlagosnál, de ez számunkra nem jelentett újdonságot, Ákosnak többször is voltak hasonló hangulatingadozásai. Előttem van egy latinóra, melynek kezdete előtt beszélgettünk a barátaimmal, amikor Ákos odalépett. Zaklatottnak tűnt, mérges volt ránk, mert egy korábbi dolgozaton elégtelent kapott, míg mi sikeresen teljesítettük azt. Ákos megfenyegetett bennünket, hogy jelenteni fogja azt a gyanúját a tanárnak, hogy csaltunk. Az egyik barátom szórakozottan megjegyezte, hogy tegyen csak így, úgy sem lesz ennek következménye, hiszen az állítása nem igaz. Erre Ákos azzal válaszolt: „A golyó mindenkin fog.”
A lövöldözés napján többször érdeklődött, hogy valamennyien ott leszünk-e majd a tanteremben. Furcsának is találtuk, hiszen erről korábban soha nem érdeklődött. Mint kiderült, 2 tárral érkezett aznap, összesen 44 lőszerrel, ami elegendő volt mindannyiunk életének kioltására, sőt még arra is, hogy magával is végezzen.
Te hogy élted meg azt a napot?
Az a nap olyan volt, mint a többi…
Ferletyák Gergő: A Kémiaintézetből sétáltunk át az Általános Orvosi Karra (továbbiakban ÁOK) a Biofizikai intézetbe. Az órán párban dolgoztunk, a feladat különféle laborvizgsálatok elvégzése volt, mint például ultrahang vizsgálat, hallásvizsgálat, látásvizsgálat, radioaktivitás vizsgálat…stb. Én a baráti társaságból választottam párt, Ákos pedig 2 lánnyal volt párban azon a reggelen. Ákos csapata hallásvizsgálatot végzett, ezért mindenkinek csendben kellett maradnia, azonban Ákos nagyon zaklatott volt, hangoskodott, zörgésével zavarta a többi vizsgálatot is, ezért a tanár kiküldte a teremből. Ezt követően visszatért a terembe, majd a tanár második alkalommal is kiküldte őt a teremből, de ez alkalommal vitte magával a táskáját. A folyosón történteket kamera rögzítette, innen tudjuk, hogy Ákos kiment a mosdóba, ahonnan töltött fegyverrel jött ki, majd visszaindult a terembe, megfogta a kilincset és kinyitotta az ajtót…
Visszatekerve az időt,
Ferletyák Gergő: Ahogy Ákos kilépett a teremből a táskájával, résnyire nyitva hagyta az ajtót. Ezek a labor termek olyan ajtóval rendelkeznek, amit, ha becsuknak, bezár, s csak belülről lehet egy gomb segítségével kinyitni. A csoport tagjai megkérték a Mikit, hogy csukja be az ajtót, hiszen ő ült a legközelebb hozzá. Miki kis hezitálás után felállt, hogy becsukja a résnyire nyitott ajtót, nyújtotta a kezét a kilincs felé amikor Ákossal találta szembe magát, aki habozás nélkül lőtt. Mi ebből csak annyit észleltünk, hogy a Miki hátravágódott, a földön elterült, Ákos pedig rajta átlépve rontott be a terembe, fegyverrel a kezében.
A tervrajz
Ferletyák Gergő: Mielőtt tovább mesélem az aznap történteket, fontos felvázolnom, hogy hogyan nézett ki a labor és én hol ültem azon a reggelen. Egy hosszú és tágas teremben voltunk, mely 2 részre volt osztva. Az első helyiségben volt a tábla és a tanári pulpitus, valamint padok és az az ajtó, ahol Ákos is bejött a fegyverével, valamint egy transzformátor az ajtó melletti falon. A másik helyiség már csak padokkal volt tele, azonban itt is volt egy ajtó, amit egyébként sosem használtunk. Én ebben a hátsó helyiségben ültem középen, a padok közti folyosó mellett.
Visszatérve
Ferletyák Gergő: Visszatérve a történtekre, Miki felállt, majd hátravágódott egy nagy durranás kíséretében, mi pedig azt hittük, meghibásodott a transzformátor és megcsapta az áram. Ákos átlépve Mikin az első sorokban ülő lányok fejéhez tartotta a fegyvert, egy kézzel fogva azt. Miközben a többi diák az asztalok alá bújt menedéket keresve, ezek a mondatok visszhangoztak a megfagyott levegőben: „Ákos ne csináld, Ákos tedd le a fegyvert, ülj le, beszéljük meg…”
Ákosra nem hatottak a kérlelő szavak, kegyetlen módon még egyet Mikibe lőtt, majd a lányok felé fordult, és hideg tekintettel leadott egy lövést az egyik lányra. Szerencsére ő érintetlen maradt, ugyanis a golyót egy a pénztárcájában lévő 100 forintos érme fogta meg. Ezután Ákos a figyelmét a tanárra fordította, aki ekkora a hátsó helységben tartózkodott, a mellettem lévő padsorban állt, és a hátsó ajtó felé vette az irányt.
Másodpercek leforgása alatt mérlegeltem, hogy mit tudok tenni:
Ferletyák Gergő: Vagy lebújok a pad alá, és reménykedem, hogy a veszély elmúlik, vagy felállok és a hátsó ajtón megpróbálok elmenekülni. A menekülést választottam, az ösztönöm azt szajkózta a fejemben: „Futás, futás, futás!”. Nem tudtam mi volt ez a hang, hogy mekkora a veszély, de ha futni kell, én futok a tanár után ő biztosan jobban tudja, mi az ésszerű lépés vész esetén. Azonban ahogy felálltam, hogy kimenjek az ajtón, Ákos a padsorok közé lépett és többször is a tanárra lőtt. A tanár elmenekült az alaksorba, ekkor vette csak észre, hogy ágyékrészen eltalálta egy lőszer.
A földről felnézve…
Ferletyák Gergő: Ahogy a tanár elhagyta a termet a lövések zajában, hírtelen a földre rogytam, nem értettem mi történik. – A nyomozók szerint a kilőtt golyók száma alapján tanárt eltaláló golyó tovább haladt, majd eltalálta az én bal lábszáramat. – Ahogy a földre hullottam, ismét eltalált egy golyó, a másik lábszáramon. Ekkor Ákos belépett a hátsó teremrészbe, lőfegyverét egyenesen rám szegezve. Ezt észrevette egy lány csoporttársam, aki minden bátorságát összeszedve felállt a helyéről, és elkezdte kérlelni a támadót, hogy ne folytassa, ami csinál. Ákos a lányra nézett, rászegezte a fegyverét, majd néhány másodpercig -ami óráknak tűnt- csak nézte a lányt, majd magában döntött a sorsáról: nem ő a célpont. A másik kezét a fegyverre emelte, így már két kézzel markolta a pisztolyát, majd figyelmét ismét rám szegezte. A szívem a torkomban dobogott, miközben Ákos előttem állva ismét leadott egy lövést.
Aznap reggel,
Ferletyák Gergő: Ahogy öltöztem fel s a tükörbe néztem, elfogott egy érzés, hogy valami hiányzik. Rá is jöttem hamar mi az: az öv! Így nadrágom derekába befűztem egy nagy övcsatos övet. Mint később kiderült, ez a döntés mentette meg az életemet. – Ugyanis ez a harmadik lövés gellert kapott az övcsatomon, így a lőszer a hasfalamon keresztül utazott a gerincem melletti izomcsomóig, ahol megállt. -Ha nincs rajtam az övcsat, a lövés összeroncsolta volna a kiválasztó szervemet így szinte azonnal elvéreztem volna, ha pedig a golyó centikkel arrébb hatol be, és a gerincemet találja el, ezt az interjút egy kerekesszékből adnám most neked. –
Ákos célkeresztjében
Ferletyák Gergő: Ismét az ösztöneim uralkodtak el rajtam, minden erőmmel húztam magam hátra a könyökeimmel, minél távolabb akartam kerülni a támadómtól. A hátamon fekve és a földön csúszva minden létfontosságú szervem szabad céltáblaként feküdt Ákos előtt, így a lábaim felhúzásával próbáltam védekezni a támadás ellen. Ekkor érkezett a következő golyó, ami a felhúzott combomon keresztül, azon áthatolva a bal csípőmbe érkezett, és ott is maradt. Az ötödik és egyben utolsó lövés a jobb lábfejemet érte, ahogy kétségbeesetten rúgtam magam a lábaimmal és húztam magam a kezeimmel a földön, centiről centire haladva. Ekkor támadóm szeméből eltűnt a vadászösztön, helyét sötét üresség váltotta, s ezzel kilépett a teremből a hátsó ajtón, maga mögött csendes káoszt hagyva.
A veszély elmúlt. Vagy mégsem…?
Ferletyák Gergő: Én addigra elküzdöttem magam a terem végébe, ahonnan megkönnyebbülten néztem a padok alól Ákos lábát, ahogy -szinte lassított felvételként – elhagyja a termet. Az egyik lány azonnal mellém telepedett, rám nézett és megkérdezte: „Gergő, mi történt?” „Nem tudom. Sugárzás…sugárzás lehetett.” válaszoltam neki bizonytalanul. -Később a kihallgatás során azt mondtam, hogy láttam a fegyvert-, azonban akkor, ott a földön fekve nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténhetett, hogy valaki bejött volna és meglőtt, azt gondoltam az érzés alapján, hogy csak sugárzás ért.
S hogy milyen érzés volt? Az első lövés görcsbe rántotta az izmaimat, a lábam megfeszült, az ismeretlen, feszítő érzéstől pedig a lábaim feladták a szolgálatot, így magam alá roskadva értem földet. A második lövést már nem nagyon éreztem, az adrenalin elárasztotta a testemet, nem sejtettem miféle fájdalmak várnak még rám. A harmadik lövés volt a legintenzívebb, ahogy behatolt úgy érzetem, mintha egy hatalmas és förtelmes erejű ütés érné a hasamat, ami kiszakít belőlem mindent, ami mintha a gravitációjával magával vinne mindent, ahogy keresztül suhan a testemen. Érdekes módon ez a golyó volt az, ami megállt a gerincem mellett. Az utolsó lövés pedig olyan érzés volt, mintha valaki rálépett volna a lábamra, nem volt fájdalmas, de éreztem, hogy valami történt a talpammal. Az egészet egy intenzív izomgörcshöz tudnám hasonlítani, berándultak, egyszerre feszültek be az izmaim.
Mi történt az ámokfutóval mindeközben?
Ferletyák Gergő: Ákos a termet elhagyva a folyosón még rálőtt egy takarítónőre. Ezután ámokfutását beteljesítve Ákos a 400 Ágyas Klinikára ment, melyet egy kert választott el az ÁOK-tól. Miután felért a hetedik emeletre, megkérdezte az emeleten dolgozó nővérektől, hogy használhatja-e valamelyikük telefonját, a rendőröket szeretné értesíteni, mert történt egy baleset. Így is történt, a rendőrség értesítése után 10 perc múlva megjelentek a kommandósok Ákosért, aki ekkor már kitárazott és maga elé helyezett fegyverrel várta őket, feltartott kézzel.
A sokk pora leszáll
Ferletyák Gergő: A történtek után mindenki kapott egy sokkot. Én a terem végében feküdtem még mindig, egyik csoporttársam társaságában. Ő megkérdezte tőlem ismét: „Mi történt?” „Nem tudom, de zsibbad a lábam.” Válaszoltam neki, értetlenül állva a testemet elárasztó zsibbadó érzés előtt. Eközben a terem elejében ijesztő mondatok visszhangoztak: „Miki meghalt, Mikit meglőtték, Miki haldoklik…” Mi hátul erre összenéztünk:
„Ez golyó lehetett? Ez egy golyó volt…”
A gondolattól megrémülve elkezdtem mozogni, majd mindketten meredten néztük a combomat, ahogy a mozgás hatására egyre csak nőtt alatta a vértócsa. Ahogy magam köré néztem, egyre több vért láttam. A lányok körém gyűltek és felkiáltottak:” Gergő, te csupa vér vagy!”- „Menjünk, hívjunk segítséget!” válaszoltam nekik hevesen, s megpróbáltam felkelni, ehhez segítségül a felettem lévő mosdókagylót akartam használni, belekapaszkodtam a szifonjába, minden erőmmel próbáltam felhúzni magam, de ekkor leszakadt a szifon, és én visszahulltam a földre. „Nem tudok menni, elfáradtam…” mondtam a körülöttem lévő kisebb tömegnek. Ezután megérkezett egy professzor, aki segített a jelen lévőknek nyugodt maradni, javasolta, hogy emeljük fel a lábamat; akkor még én is csak úgy tudtam, hogy a combomat érte sérülés. Kihúzták az övemet, bekötötték a combomhoz, legjobb tudásuk szerint próbálták megmenteni az életemet.
Itt a segítség! NEM FOGSZ MEGHALNI!
Ferletyák Gergő: A mentősök kiérkezése nagy megnyugvást jelentett mindenkinek. Ekkora rájöttek, hogy nem csak a combom vérzik, hanem mindkét lábszáram, a talpam és a hasam is. A kiérkező mentősök között volt az a fiatalember is, aki nekünk az elsősegély órát tartotta, hatalmas tapasztalattal és szakmai tudással rendelkezik. Nagyon megörültem és megkönnyebbültem, mikor láttam őt belépni a terembe, nagy hanggal köszöntöttem őt, pedig akkor már alig kaptam levegőt. A földön fekve és a szavaimmal küszködve megkérdeztem a mentőst: „Most meg fogok halni?” -„Gergő, ne hülyéskedj! Nálam meghalni valaki? Hagyjad már!”
Közben visszagondoltam azokra az órákra, amit ő tartott nekünk, a hősies történetekre, ahogyan életeket mentett és közben arra gondoltam „Ha lenne egy ilyen ismerősöm, sose tudnék meghalni, valahogy mindig megment, bármi legyen”. Az élet iróniája, hogy aznap pont őt küldték ehhez az esethez. Ezek az emlékek cikáztak a fejemben, miközben a háttérből tompán ezek a mondatok szűrődtek: „Rohammentőt, helikoptert, leszállást kérünk, intenzív osztály, öt helyen lőtt sérült, intenzív ellátás műtétre felkészülve, belső sérülések…” Ezt hallva a hitemet vesztettem, tudtam, hogy a mentős csak szépíti a dolgot, kizárt dolog, hogy ezt túlélem…Ekkor elvesztettem az eszméletemet, 2 infúziót is bekötöttek a kezeimbe, valamint lélegeztető gépen voltam. Szerencsére hamar újra magamhoz tértem, a műtét pillanatáig pedig mindenre emlékszem.
Az igazi megpróbáltatás; út a korházig
Ferletyák Gergő: Ráfektettek egy teleszkópos hordágyra, majd kitoltak az épületből. Ahogy toltak be a mentőbe, elakadt a kereke a kocsinak, a lendület hatására pedig az összes vér feltódult a hasamba, belülről feszítette a hasfalamat, úgy néztem ki, mint aki nagyon sokat evett és mindjárt kipukkad. A második próbálkozásánál is megakadt a kerék. Szavak nélkül, lassan mozdulva mutattam nekik, hogy a bal első kerék van elakadva, amit meg is igazítottak, így másodperceken belül úton voltunk a korházba. Bent fekve úgy éreztem, 260 km/h-val megyünk, az éles kanyarokban felszisszentem, közben hangosan szólt felettünk a sziréna; jelezve, hogy valami nagy baj történt – az életem most a tét.
Miután bekerültem a mentőautóba, realizáltam a helyzetet; rájöttem, hogy én egy lőtt sérült vagyok, aki élet-halál között van. Ahogy a tagadás és a hitetlenkedés fátyla lehullott, onnantól kezdve elkezdtem várni a műtétet, imádkoztam, hogy műtsenek meg, vártam, hogy a mentőautó ablakai helyett a kórház hosszú neoncsöveit lássam, hogy az orvosok mentsék meg az életemet: Nem akartam meghalni…Nekem még élnem kell!
A pécsi Honvéd kórházban műtöttek. Amint odaértünk, a műtő készen állt, az orvosok mind rám vártak. Betoltak egy helységbe – ez a sokktalanító volt -, ahol előkészítettek a műtétre. Az egyik orvos megkérdezte: „Arab?” Mutattam, hogy beszélni szeretnék, erre felkiáltottak: „Meg akar szólalni a beteg!”. Levették rólam a lélegeztető maszkot, és csak ennyit préseltem ki magamból: „Magyar.” Levették a cipőmet, levágták a nadrágomat és a pólómat, rám raktak egy nylont, majd megindult a hordágy a műtőbe, ahol 8 és fél órán keresztül műtöttek. A műtét után az intenzíven keltem, ahol rengetek orvos és pár családtag fogadott. A rendőrség szeretett volna kihallgatni, rögtön ébredés után, amit vissza kellett utasítanom, nem éreztem magam elég erősnek még. Az intenzíven beszélgettem egy nővel, aki utólag mesélte nekem, hogy mennyire váratlanul érte az egész osztályt a hívás, amit a mentősöktől kaptak. „Mikor te jöttél hozzánk, nem hittünk a fülünknek. Azt hittük csak megviccelnek minket. Hoztak már hozzánk érdekes betegeket, de ötször lőtt sérültet még nem. Vissza is mondta valaki a telefonba az intenzívről: Az ötször lőtt sérültet nem hozzánk kell hozni az intenzívre, hanem a hullaházba.
A családodat ki értesítette a történtekről?
Ferletyák Gergő: Érdekes, ugyanis a szüleim aznap reggel pont egy temetésen voltak. A testvérem hívta édesanyámat, aki Pécsen tartózkodott, látta/hallotta a híreket a televízióban, ami miatt elkezdett aggódni. – Délutánra mindenhol erről beszéltek, lezárták az egyetem utcáit, óvatosságra intették a lakosságot. – Édesanyám a temetés miatt nem tudta, mi történt, így a testvérem elmesélte neki, hogy lövöldözés volt az egyetemen és hogy hiába hívott engem telefonon, nem tudott elérni. Erre anyukám közölte vele, hogy csütörtökön mindig hosszú napom van, biofizikai gyakorlaton vagyok, természetes, hogy nem veszem fel a telefont, inkább jöjjön haza és várjanak együtt engem. Viszont a testvérem nem tágított, közölte a telefonba, hogy nem megy haza, mert nagyon rossz érzése van a történtekkel kapcsolatban. Majd érkeztek a hírek sorban: Először, hogy a gyógyszerészeti intézetben történt a lövöldözés, utána az, hogy első évesek voltak az érintettek, majd, hogy a csurgói meghalt, a kaposvári pedig élet-halál közt van. A médiában tévesen közölték az információkat, így egy ideig a családom és rokonságom azt hitte, hogy meghaltam. Emlékszem még a teremben fekve a tanár megkérdezte tőlem: „Értesítsünk valakit a családból? Van telefonod?”. „Van telefonom…” válaszoltam zavartan, erre érkezett a következő kérdés: „Hívjunk valakit? Édesanyádat, szüleidet?”. „Dehogy hívjátok anyukámat, nehogy szóljatok neki!” „Anyukámnak nem kell tudni erről” – akkor még csak egy sebet éreztem a combomon hátul- „Majd a rövidnadrág eltakarja” gondoltam magamban.
A mentősök kiérkezése után ismét megkérdezték tőlem, hogy ne értesítsenek-e valakit. Ekkor már úgy gondoltam, hogy meg fogok halni, sőt tudtam, hogy meg fogok halni, tekintve a sérüléseimet és a körülöttem lévő vér mennyiségét. Csak az volt előttem, hogy hogy fog kinézni a temetésem. Szóljanak-e édesanyámnak? -őrlődtem magamban, de most is ugyan azt a nemleges választ adtam, de más indokból. Meg fogok halni…Mit mondhatnék neki, hogy felkészítsem erre? Hogy mondjam el neki a padlón fekve, lélegeztető gépre kötve, hogy köszönök mindent, amit megtett értem? Hogy mondjam el, hogy hétvégén nem megyek haza? Hogy köszönhetnék el tőle örökre?
Nem voltam rá képes…
A felépülés
Ferletyák Gergő: A műtét után nem tudtam önállóan mozogni, mások gondoskodására voltam utalva, újra kellett tanulnom járni a csípőmbe fúródó golyó miatt. A kórházi ágyban fekve a műtétet követő napokban csak annyira voltam képes, hogy a távirányítóval felültettem az ágyat, magam elé húztam az asztalt, amin a laptopom volt, felnyitottam a laptopot, majd mindebben annyira elfáradtam, hogy visszaállítottam az ágyat és aludtam. Szerettem volna megnézni, mit írnak a történtekről, hogy mi történt a Mikivel, ugyanis engem akkor senki sem tájékoztatott arról, hogy mi lett vele. Nem tudtam, hogy a barátom él-e vagy nem, de minden nap rutinszerűen dolgoztam azért, hogy elég erőm legyen nem csak kinyitni, de be is kapcsolni a laptopot, hogy megtudhassam.
A korházban összesen 15 napot töltöttem, 7 napot az intenzíven és 8 napot az osztályon. Kaptam egy szobát, szobatársam egy kamionsofőr volt, aki a kamionjával balesetet szenvedett. Akkor nagyon labilis érzelmi állapotban voltam, bárki bejött meglátogatni, az első dolgom a sírás volt. Nehéz volt megállni, mert eleve mindenki úgy jött be, hogy sírt.
Erre való tekintettel anyukám rengeteg időt töltött bent velem, ritkán hagyta el az oldalamat. Ez idő alatt két szokás is kialakult bennem, amit a támadásnak köszönhetek. Az egyik tisztaságmánia, ami miatt mindig kezet akartam mosni, mindenre figyeltem; ha valaki kezet akart velem fogni, mindig belenéztem a tenyerébe, hogy elég tiszta-e. Körültekintőbb lettem a látogatóimmal kapcsolatban is, nem akartam olyan embert közel engedni magamhoz, aki fenyegetést jelent. A bizonytalanság és paranoia szavai írják le legjobban azt, hogy hogyan viszonyultam a környezetemhez. A körültekintéshez jött az is, hogy minden lehetséges helyzetre és eshetőségre felkészültem, engem nem érhetett váratlanul semmi. Mindig volt és van is A, B, C és legalább D tervem minden helyzetben, az élet minden területén. Mindent előre megterveztem, mérlegeltem, átgondoltam. Ebből kialakult egy életstílus, egy lezárhatatlan mentalitás, ami a mai napig jellemez. Valamint képtelen vagyok nyitott ajtónál aludni. Ha úgy látom, hogy nyitva van az ajtó az éjszaka közepén, akkor felkelek és becsukom. Számomra a nyitott ajtó a veszélyt jelenti, mert aznap is nyitva volt az ajtó, így tudott az Ákos bejönni, s ha bezáródott volna rendesen, talán teljesen másképp történik aznap minden.
Volt egy másik dolog is, ami elég erős reakciót váltott ki belőlem. Az eset után hónapokkal összeköltöztem az akkori párommal. Egyik éjszaka nem szólt, hogy becsukja az ablakot, én pedig ahogy ébredésből, az ágyon fekve megláttam, ahogy a fekete sziluettje felém magasodik, elöntött a pánik, felugrottam, bezártam a lakásajtót, majd a szoba ajtaját bevágva az elé kuporodtam, mint nehezék, kezeimmel tartottam az ajtót. Az akkori párom mindezt rémülettel nézte végig, majd megkérdezte „Gergő, minden rendben van? Mit csinálsz?” A félelemtől remegve ennyit válaszoltam neki: „Maradj csendben, maradj csendben! Mindjárt jön! Maradj csendben…”
Hetekkel később fel kellett keresnem egy pszichológust, mert eluralkodott rajtam a paranoia. A kollégiumi szobatársam vált a szememben a legfőbb ellenségemmé. Azt gondoltam, hogy tervel valamit ellenem; nem lehet, hogy dohányozni jár le, illetve jár ki a teraszra: ő ott ellenem támadást tervez, ezzel foglalatoskodik. Annyira elhatalmasodott rajtam ez az érzés, hogy fejben már terveket szőttem, hogy hogyan fogok reagálni, ha majd végre rám támad, hogyan veszem el tőle a fegyverét vagy eszközét, amivel bántani akar.
Édesanyámnak ezt egyik hétvégén meg is említettem; róla tudni kell, hogy nagyon élelmes volt, minden otthon töltött alkalommal kérdezgetett engem: „Fiam, minden rendben van? Nem gondolsz semmi rosszra? Jól vagy?”. Tudta, hogy nem lesz könnyű sem a fizikális, sem a mentális felépülés egy ilyen trauma után, s ő a gyanú legkisebb jelénél is készen állt arra, hogy segítsen rajtam. „Anya igazából minden rendben, de vannak ilyen gondolataim…” mondtam neki, de be sem tudtam fejezni a mondatot, mert azonnal leültetett és kérdezgetni kezdett. „Anya…Ne mondd a szobatársamnak, de Anya…mi van, ha ő nem is szeret engem? Úgy veszem észre, mintha ellenem szervezkedne. Ott vagyok a szobába és kimegy cigizni. Nem lehet, hogy valamit tervez? Mindig úgy jön be, hogy néz engem. Nem lehet…?” Édesanyám másnap hívta is a pszichológust, hogy fogadjon bennünket. Számára az én egészségem és jólétem elsődleges volt. A pszichológiai tanácsadás után kijöttem a teremből, anyukám pedig rögtön megkérdezte: „Mi volt fiam?” „Anya. Ne beszéljünk arról, hogy mi történt, nem akarom elmondani, hogy mi volt ott bent a szobába, mert nem számít. Többet soha ne beszéljünk róla, mert meggyógyultam.” És kérdezheted, hogy miféle varázslattal gyógyított meg a pszichológus engem akkor, hogy egy csapásra abbamaradt minden paranoiám és újra normális életet éltem. De nem is ez számít. Mert ahogy kijöttem abból a szobából, éreztem, hogy nekem sikerült, én kigyógyultam és soha többet nem lesznek ilyen gondolataim. Szerintem fejben döntöttem el, hogy boldog akarok lenni, hogy nem akarom félelemben élni az életemet, nem akarok minden percben a hátam mögé nézni. Én döntöttem a saját sorsomról, fejben. Ha már az nem az én választásom volt, hogy ötször meglőjenek, az az én választásom lesz, hogy hogyan élem le az előttem álló életemet. Én magamat választottam és egy teljes életet.
14 év távlatából hogy gondolsz vissza a történtekre?
Ferletyák Gergő: Ez a mai napig bennem él. Ákos felelősségre vonása és a tárgyalások egy dologra nem adtak választ: miért? A mai napig nem tudom, és ez nehezen hagyja az embert nyugodni. Vajon miért érdemelte ezt az osztály, mivel szolgáltunk rá erre, mikor mi azok a fajta diákok voltunk, akik szerettek viccelődni, nevetni, élveztük az életet, de nem bántottunk senkit. Szerintem Ákosnál mi voltunk az utolsó csepp a pohárban. Sikereink emlékeztették őt a kudarcaira, amit nem tudott elviselni. A legnagyobb tanulság számomra az volt, hogy legyek hálás az életemért és a támogató családomért, valamint, hogy álljak türelemmel és megértéssel az emberekhez. Sosem tudhatod, hogy ki min megy keresztül, nem tudhatod, hogy egyes szavaidat ki hogyan értelmezi majd, hogy kinél leszel épp a kezdet, és kinél leszel épp az utolsó csepp a pohárban.
Gergőnek hálásan köszönöm, hogy megosztotta velem és az olvasóközönséggel ezt a megható és sokkoló történetet, és a gyógyuláshoz vezető útját. A Media Iuris szerkesztősége nevében kívánok neki jó egészséget és minden jót a továbbiakban!
Forrás: kiemelt kép
Sziasztok! Miklai Kamilla vagyok a Pécsi Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Kar jogász szakos hallgatója, a Media Iuris szerkesztője. Mindig is szerettem az irodalmat, vonzott a betűk világa, a regények, versek, könyvek birodalma. Számos témakör foglalkoztat, amelyekkel kapcsolatban szeretem másokkal megosztani a felmerült gondolataimat, „Látni, amit mindenki lát, és gondolni, amit még senki sem gondolt.”, ahogy Szent-Györgyi Albert is mondta. Az egyetem számos lehetőséget rejteget, ezért a cikkírás mellett egyéb hallgatói szervezetekben is tevékenykedem. Ezekben a közösségekben szerzett élményeim, információim és tapasztalataim elősegítenek engem abban, hogy mindig érdekes és izgalmas cikkekkel szolgáljak Nektek!
