Ebben a cikkemben a Budai Ifjúsági Park történetét folytatnám:
A hosszú hajú fiatalembereknek sok babér nem termett, az efféléket már a pénztárnál visszafordították. Rajnák sokszor megjegyezte, hogy menjen haza és mossa meg a sörényét. Meg volt győződve arról, hogy a hosszú haj az ápolatlan, ha ápolatlan, akkor zsíros és tetves, ha tetves, akkor azon már csak a nullás gép segít. Megjegyzendő, hogy a hatvanas években a kopaszságot sem tolerálták a bejáratnál, feltűnősködésnek vélték ugyanúgy, mint a „loboncot”. Kivételt képezett Bergendy István, akit a főnök a tánczenekarok, együttesek „minőségellenőreként” foglalkoztatott. A szólisták meghallgatását, tesztelését maga a vájt fülű főnök végezte. Egyszer előfordult, hogy egy csodálatos nemzetközi karriert magáénak tudó operaénekesnő fennakadt a szűrőjén: a park színpadára nem valónak minősítette. Bergendy sokkal kevesebb hibával válogatott. Együttese állandó szerződéssel rendelkezett, ami folyamatos fellépést és stabil anyagi hátteret biztosított. Rajnák az Omega és a Bergendy együttes közül utóbbit választotta, ezért az Omega mindvégig neheztelt a főnökre.
A száműzöttek
Az előző cikkben említettem a testi fenyítést, amit elnézett a rendfenntartóknak a hatóság. Volt azonban egy sokak által még rosszabbnak ítélt büntetés, a kitiltás, mely szólhatott rövidebb-hosszabb időre, de akár örökre is. Akiket sohasem engedtek belépni, azok is szórakoztak, csak a kapun kívül. Volt néhány nagyobb fa, amikre felmászva „madártávlatból” belépőjegy, szabályzat, pofonok és józanság nélkül szórakozhattak. Ezek a fiatalok bandákba verődve érkeztek a koncertekre, többnyire a külvárosból. Sok börtönviselt, rendőri felügyelet alatti és „közveszélyes munkakerülő” (KMK) volt közöttük. Valóban züllött életet éltek, keveset tisztálkodtak. Ezek a „galerik” el is nevezték magukat. A legproblémásabb és legerősebb a „Nagyfa galeri” volt, egyesek szerint pedig az elnevezés nem csupán az általuk bitorolt legnagyobb fára vonatkozik. A második világháború utáni években megnyitotta kapuit egy nagy befogadóképességű büntetés-végrehajtási intézet Szegedhez közel, Algyő-Nagyfa területén. Természetesen a rendőrség jól ismerte a galerit. Igazoltatta tagjait, gyakran bevitték néhányukat az „örsre”, 48 órára bent tarthatták őket a fogdában, aztán szélnek lettek eresztve. A tagok tudták, hogy milyen kihágásért milyen büntetést kaphatnak.
A főnök leáldozóban
Visszatérnék azokhoz a fiatalokhoz, akik a bozontos hajviseletük miatt váltak nemkívánatos személyekké. Kádár elvtárs a hetvenes évek elején elnézőbbé vált a fiatalemberek hosszú hajával kapcsolatban. Kinyilvánította, hogy ha valaki hosszú hajat akar, akkor legyen hosszú a haja, csak mossa azt. Rajnák elvtárs azonnal vette az adást, és a parkban egyre több sörény kezdett lobogni a szélben, de még szélcsendben is. Mondhatnánk, hogy végre minden széppé és jóvá vált, de egyre szaporodtak a balhék a parkban. Többször kellett a munkásőrségnek, rendőrségnek is beavatkoznia, aminek az lett az eredménye, hogy az alkoholos italok árusítását a hatóság megtiltotta. Nagyjából ebben az időben ért véget Rajnák Lászlónak és csapatának ténykedése. Az igazgató elvtársat 6 év fegyházbüntetésre ítélte a bíróság, társai enyhébb büntetést érdemeltek ki – ennek hátterét az első részben már ismertettem. Rajnák nagyon nehezen viselte a börtönéveket; megtört, fogai kihullottak, egészsége igencsak megromlott. Szabadulása után nagyjából még öt évig húzta.
A park innovatív korszaka
A Rajnák-érát követő egy teljes évtized alatt a Budai Ifjúsági Park élete sokat változott. A gomba módjára szaporodó együttesek egyre jobban „radikalizálódtak”, ahogy ma kifejeznénk. Rengeteg új formáció lépett színre, pedig a működéshez akkor még ORI (Országos Rendező Iroda)-vizsgával kellett rendelkezniük. Megfelelő hangszeres tudás nélkül nem kapott engedélyt senki sem. Sorra alakultak az úgynevezett „supergroupok”, azaz korábbi zenekari múlttal rendelkező zenészek új formációi. A kemény rockot, „fémzenét” játszó bandák hangereje, szövegei egyre gerjesztették az amúgy is fokozódó társadalmi feszültséget. Az újhullámos zene és az alternatív szöveg is megtette hatását, amit a „nosztalgiahullám” sem tudott elmosni. Ha létezett hab a tortán, akkor az a punk eljövetele lehetett csak. A koncerteken már nem a csápolás jelentette a rendvédelmi problémát, hanem az ugrálás, forgás közbeni levegőbe rugdosás, persze főként acélbetétes bakancsban. Ha valaki közben a földre került, már nehezen állt a saját lábára. A punkok kopaszok vagy sörtehajúak voltak, hol vannak már a szelíd, hosszú hajúak… Bőrnadrág (persze műbőr), biztosítótű, ami a test minden táján előfordult. Ezek fontos kellékek voltak az optikai tuninghoz. A műfaj legjelesebb képviselője a Beatrice volt a hetvenes évek végén, Magyarországon és a BIP színpadán. Sokáig viszont Nagy Feróék nem „parkolhattak”, ugyanis ki lettek tiltva onnan, őket követték még néhányan. A teljesség igénye nélkül meg kell említenem néhány együttest, amelyek fellépéseit a BIP negyed évszázados fennállása alatt a legnagyobb tömegek övezték: Illés, Omega, Hobo Blues Band, Beatrice, Edda és a P. Mobil, amely alakulat 1984. szeptember 23-án lekapcsolta a villanyt, amit évtizedekig nem kapcsolt fel senki. „Minden korban van valami, ami akkor és ott jó és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható.” – szól egy réges-régi együttes refrénje, melytől talán nem is találhattam volna ideillőbb befejezést.
Sziasztok! Csillik Szilárd vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakos hallgatója. Legkiemelkedőbb erényeim között tartom számon azt, hogy mióta csak az eszemet tudom, rengeteg minden tartozik az érdeklődési körömbe, és az ezekkel kapcsolatban való véleményformálás sem áll tőlem távol. Ezen véleményeim pedig rendszerint nem is rejtem véka alá.
