Zenét hallgatni szinte minden ember szeret. Hogy mi alapján kedvelünk meg egy-egy előadót vagy dalt, és milyen okokból hallgatjuk őket, az teljesen változó; van aki csak megnyugtató háttérzajként tekint rájuk, van akiket bizonyos emlékek vagy események kötnek össze a művészetnek egy adott számmal vagy albummal, van, akinek relaxáció, van akinek katarzis és még sorolhatnám.
Mindannyian más utakon fedezzük fel kedvenc számainkat. Egy album borítója márpedig pont egy ilyen felfedezés kiindulópontja lehet. A 20. században az első bakelitlemezek legyártása mellet nem csak maga a zene műfajai bővültek (és bővülnek azóta is) robbanásszerűen, (ilyen hirtelenjött korszakalkotó műfajjá vált a rock, a beat, a blues, a rap, és még napestig lehetne sorolni) hanem a képzőművészeté is. Megjelentek a híres „izmusok” a pop-art és a conceptual-art, továbbá a bizonyos termékek reklámozását elősegítő minőségi grafikák. Egy jó borító márpedig pont ezt a célt szolgálja. Felkelti a leendő hallgatóság (= vevők) figyelmét, meghirdeti az album műfaját, az előadó személyét, a szerző vízióját, mindezt többnyire az aktuális irányzatokat képviselve, számos esetben azonban mégis a borító alkotójának szűrőjén keresztül. Egyesek egyenesen odáig mennek, hogy azt állítják, nincs még egy területe a popkultúrának, ahol a művész ennyire kiélhetné szabadságát. Erre jó példa lehet az az eset, amikor 1991-ben a Warner Records (WR) keményen beleszólt a Red Hot Chili Peppers új albumába, a Blood Sugar Sex Magic-be. (Példának okáért a Suck My Kiss című zseniális szám címének utolsó szava eredetileg más lett volna…) A WR szanaszétcenzúrázta az albumot, az albumborítóhoz azonban egy szava sem volt, pedig azon a négy férfi éppen egy erősen női nemi szervre emlékeztető rózsát nyal körbe.
Az albumkészítők palettája igen változatos: szerepel a repertoárukban kézirajz, festészet, számítógépes grafika, néhol ötvözik a fényképészetet a képalkotással. A legkevésbé sem véletlen, hogy rengeteg híres és ikonikus borító létezik, amik világszerte elterjedtek és ismertek, megjelenésükkel, kisugárzásukkal meghatározzák az albumot, amelyet díszítenek. Ugyan manapság (az online zene lemezeket és lemezboltokat kiszorító világában) talán nincs olyan nagy népszerűségük, de még kétségkívül jelen vannak, nem tűntek el, hiszen szerves részei a zenének.
Egyszerűen nem kerül sor új album megjelenésére borító nélkül. Minimalista megoldásra persze akadt már példa, de azok, a maguk letisztultságával éppen olyan fontossággal bírnak. Tökéletes példa erre a Beatles 1968-ban megjelent The Beatles című albuma, amit nem véletlen kezdtek el White Albumként emlegetni az emberek vagy ott van a The Velvet Underground legismertebb albuma, a The Velvet Underground & Nico, (a banános) amelyet Andy Warhol tervezett meg.
Nagyon sok előadónál lehet nyomonkövetni a stílusváltozásokat a lemezborítókon keresztül. Mivel a zeneszerzők, énekesek is (többnyire) emberek, és mint a legtöbb művész, feldolgozzák az érzelmeiket vagy a mondanivalójukat, ezzel párhuzamosan változhatnak (és változnak) meg ők maguk is. Előfordul az is, hogy az albumborító segítségével az alkotó személyiségébe nyerünk betekintést. Ilyen például David Bowie jó néhány albumának borítója is.
Ugyan napjainkban nem csak úgy jutunk el a zenéhez, hogy bemegyünk a lemezboltba és ott válogatunk, (hiszen az internet segítségével ezer módja van a zenehallgatásnak) viszont magának a zenének a prezentálása továbbra is a jól megszokott, szabályos négyzet alapú kép marad, használjunk bármilyen alkalmazást is. A digitalizáció nem szűntette meg a jelentőségüket, sőt van, ahol hozzáadott. Például a Gorillaz nevű virtuális alternatív hiphop együttes, aminek tagjai animált karakterek, (gorillák) szintén nagyon igényes borítókkal adja ki albumait.
Összességében, ezeknek az alkotásoknak fontos szerepük van a zene világában, és mindig találhatunk és találunk is bennük valami lenyűgözőt. Egy albumot, akarjon az csak egy hangulatot, egy aurát átadni, egy történetet elmesélni vagy „csak” lenyűgöző zenei megoldásokkal szolgálni, még mindig a borítója és nem a hangzása határoz meg az átlagemberek fejében. Egy albumborító nem csak az első benyomás, egy számunkra képekkel leírhatatlan hangzásvilág vizualizációja, megtestesülése egy zenehallgató fejében: hanem az átlagember számára maga a lemez. A legtöbbünk vizuális típus, ha kimondják előttünk egy lemez, illetve egy szám címét, vagy akár egy énekes, egy együttes nevét, nem annyira a zenéjük, a hangjuk fog azonnal az eszünkbe villanni, hanem sokkal inkább a kinézetük, vagy még inkább, valamelyik híres és prominens, bennünk mély nyomot hagyó lemezük borítója.
Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8
