Alejandro Jodorowsky orosz származású chilei művész polihisztor: filmrendező, producer, színész, zeneszerző, pantomimes, író, költő, valamint vallásfilozófus, karatemester, pszichológus és tarotszakértő. Saját bevallás szerint imádja a tudományos-fantasztikus irodalmat és az LSD-t.
Művészeti-világnézeti krédóját egy interjú alkalmával így foglalta össze: „Én azt várom a filmektől, amit az észak-amerikaiak nagy része a pszichedelikus drogoktól vár”. Saját bevallása szerint annak megjelenése után azonnal múlhatatlan rajongójává vált Frank Herbert tudományos-fantasztikus kult-klasszikusának, a Dűnének; amint befejezte a vaskos (röpke nyolcszáz oldal, de a legtöbb helyen olvastatja magát) regényt, máris meg akarta azt filmesíteni. Nem egy szerény figura: a 94 éves veterán rendezőzseni a mai napig meg van róla győződve, hogy ha a projektet a hollywoodi stúdiók pénzéhes, de a kockázattól rettegő főnökei az utolsó utáni pillanatban nem lövik le, minden idők legnagyszerűbb filmjét készítette volna el. Sőt: minden idők legnagyszerűbb művészeti alkotását, ami végérvényesen átformálta volna a világot.
Amikor ezt mondja, nem viccel. Tényleg így gondolja.
Karaktertervek a filmhez
Mi lett volna, ha
Nem is különösebben nehéz elképzelni, hogy Jodorowsky Dűnéje tényleg nagyot robbantott volna: a rendező vitán felül egy hihetetlenül eredeti látásmódú, öntörvényű géniusz, ráadásul hasonló figurákkal akarta megvalósítani a projektet: Orson Welles és Mick Jagger játszották volna a film főgonoszaiként funkcionáló Harkonneneket, Salvador Dalí az őrült császárt, a film zenéjét a Pink Floyd szerezte volna, a látvány megtervezését pedig Jean Giraud, a legendás francia képregényrajzoló vállalta magára. Ráadásul már maga a nyitójelenet is lélegzetelállítónak tűnik: a kamera az űrből indulva bolygók, galaxisok, harcoló űrhajók között száguld el vágás nélkül, amíg meg nem állapodik az Arrakis homokos felszínén.
Egy meg nem valósult filmről persze nem nehéz azt állítani, hogy tökéletes lett volna; elvégre nem lehet megnézni, elemezni, kritizálni, nem lehet felismerni a hibáit, sose fogunk tudni csalódni benne. Csak a fantazma létezik, a film soha meg nem valósult potenciálja, az ambícióval teli, lelkes, romlatlan alkotói szándék, minden filmes művész álma: a tökéletes film.
Mindenesetre érdemes megvizsgálni a dolgot más (objektív) aspektusokból is.
Egy sajátos vízió
Jodorowsky tizennégy (!) órás gigaeposz formájában képzelte el a Dűne-filmjét, egyfajta mozgóképes szellemi utazás formájában, szürrealista, vadul bizarr látványvilággal, tele formabontó megoldásokkal. Az alkotója szerint „hallucinogén filmet” akart létrehozni, amit megtekintve az emberek ugyanazt élik át, mintha LSD hatása alatt állnának. (Jodorowsky életművében egyébként van még egy-két ilyen darab, amik szerencsére meg is valósultak, érdemes velük tenni egy próbát).
Egy űrhajó látványterve
Jodorowsky fanatikus módon megszállottja lett a filmjének, magára vizionáriusként, prófétaként gondolt, őszintén hitte, hogy meg fogja vele változtatni, mit változtatni, váltani a világot (megint csak az ő szavai). Alapjában véve nincs ezzel a világon semmi probléma, a legendák jellemzően így születnek – de a világraszóló kudarcok is.
Bizonyára van egy másik (szebb) realitás, ahol Jodorowsky végül elkészítette a filmet, és az tényleg akkorát szólt, mint jósolta: egy univerzum, ahol a chilei rendezőzseni gigantomán filmje tényleg megváltoztatta a művészetet és vele a világot, de valahol kell lennie egy olyan világnak is, ahol a film megvalósult ugyan, de monumentális kudarc lett. (Bár szerintem egy ilyen alkotás még kudarc formájában is jóval érdekesebb lenne egy rakás másik, úgymond sikeres filmnél, például Denis Villeneuve 2021-es minden lelket és fantáziát nélkülöző zanzásított adaptációjánál).
Bár világunk filmes ízlésének következtében Jodorowsky Dűnéje feltehetően se gigasiker, se gigabukás nem lett volna. A filmkritikusok meg úgy általában a bölcsészek mindenféle hangsúlyos dolgot mondtak volna róla, de úgy általában a kutya se nézi meg a tizenórás időtartama miatt, a könyv rajongói meg egyenesen utálták volna az eredeti sztori radikális megváltoztatásáért. Végül aztán valószínűleg kultfilmmé cseperedett volna, a szakma teljesen kielemzi, könyvek tucatjait írják róla és az általa kiváltott folyamatokról, mindenféle művészek egész generációit inspirálta volna.
Vagy esetleg: ha egyáltalán meg is szerzik a költségvetés hiányzó maradék részét, (röpke ötmillió dollárt) a filmet akkor is elkaszálják valahogy, egyszerűen túl nagy kockázatot jelentett volna Hollywood számára. Ha pedig valami csoda folytán mégis sikerül leforgatni, akkor meg jó amerikai szokás szerint kirúgnak mindenkit, a felvett anyagból kiválogatják a verekedős meg erotikus jeleneteket, és összevágnak egy kétórás csonka tucatfilmet.
Summa summarum: sose volt rá esély, hogy a Dűne úgy kerüljön moziba, ahogyan a rendezője akarta. Egy csonka verziónál pedig jobb az, amit végül kaptunk: egy tökéletes film legendáját.
A legenda tovább él!
Fontos még megjegyezni, hogy ha nem is úgy, ahogy azt tervezte, de Jodorowsky Dűnéje végül tényleg megváltoztatta a világot: miután végleg meghiúsították a projektet, az azon dolgozó stáb tagjai később elszerződtek a Star Wars, valamint az Alien fedélzetére, és átmentették Jodorowsky megoldásait, elsősorban ami a látványterveket illeti: Jodorowsky így, igaz, akaratán kívül, mégis maradandó hatást gyakorolt a filmművészetre, azon keresztül pedig a világra.
