A népek és vezetőik keményen képesek küzdeni a hatalomért, a dicsőségért, irányíthatja őket akár bosszú és megtorlás is, mégsem lesz olyan erős az akaratuk, mintha az életükért küzdenének. A belső motiváció mindent megváltoztathat és nem hagyja a feleket engedni vagy feladni, mivel minden a győzelmen vagy a veszteségen múlik. Sajnos ezen legerősebb és legkegyetlenebb helyzet áll fenn napjainkig Kasmír térségében, ahová cikksorozatom utolsó részében az Olvasót kalauzolom.
Történelmi visszatekintés
Kasmír az indiai szubkontinens legészakibb régiója, minek darabjait napjainkban három ország is birtokolja egyszerre: India, Pakisztán és Kína. A feldaraboltságot azonban számos háború, népirtás és szenvedés előzte meg. A lényeges események a térségben 1820-ban kezdődtek, amikor a szikhek elfoglalták Kasmír területét és a muszlim lakosságot magas adókkal sújtották. Ezt követően megnyílt az export Nyugat felé, így addig nem látott mennyiségű kasmír áru került ki az országból. A virágzó kereskedelem sem volt elég, a vezetés még többet akart, így amikor a Kelet-Indiai Társaságban felkelés tört ki 1857 és 1858 között, Kasmír a britek mellett állt ki, amivel viszonylagos autonómiát vívott ki magának Brit Indián belül. A helyzet stabilnak tűnt egészen addig, amíg 1947-ben ki nem vonultak gyarmataikról a britek, így nagy döntés elé állítva a térséget: hova szeretnének felszabadulásuk után tartozni.
Ahhoz, hogy a probléma érthető legyen el kell mondani, hogy Kasmír területén főként szunnita muszlimok (77%), hinduk (20%), szíkh és buddhista (3%) népek éltek. A választási lehetősége a lakosságnak az volt, hogy vagy a muszlim Pakisztánhoz csatlakozzanak vagy a hindu Indiához. Ez egy roppant nehéz kérdésnek bizonyult, mivel a népesség nagy része a muszlim vallást követte, de a maharadzsájuk (Hari Singh) pedig a hindu szerint élt. A legmegfelelőbb döntés a maharadzsa szerint a függetlenség lett volna két okból is, mivel így meg tudta volna védeni a hindu kisebbséget és emellett nem kellett volna a muszlim népre sem ráerőszakolnia a hindu hitet és életmódot. Az élet azonban sajnos legtöbbször nem ilyen egyszerű és a jó nem mindig győzedelmeskedik.
Pakisztán közbelépett, mivel eleinte próbálta magához csábítani Kasmírt, majd miután látta, hogy ezzel nem ér el semmit, fenyegetőzni kezdett, amit komoly lépések követtek: felkelés tört ki, amit van esély, hogy Pakisztánból irányítottak, bár ezt nem mondták ki sosem. Kasmír reakciója a felkelésre az Indiához való csatlakozás volt. A csatlakozást október 26-án írták alá, minek másnapján az indiai hadsereg rögtön be is vonult, kiszorítva a muszlim csapatokat a térségből. Pakisztán ezt nem hagyta szó nélkül.
A háborúk és Kína belépése
Az indiai hadsereg bevonulása után a két ország között a helyzet rettentően feszült lett és megkezdődtek az atrocitások egymás irányába, amik olyan nagyméretűvé váltak, hogy több, mint 100 ezer ember életét követelte. Az ENSZ próbált közbelépni és kibékíteni a szembenálló feleket több-kevesebb sikerrel. 1948 áprilisán a szervezet azonnali tűzszünetet rendelt a két fél között és arra utasította a pakisztáni csapatokat, hogy hagyják el a területet, az indiaiakat pedig arra szólította fel, hogy csökkentsék minimálisra a katonai jelenlétüket a térségben. Mindemellett népszavazást is terveztek a kérdés eldöntése végett, ám ez nem járt sikerrel. 1949. január 1-jén írták alá a tűzszünetet, amit szó szerint semmiféle intézkedés nem követett. Mindkét fél jogosnak érezte milíciájának tartózkodását a kérdéses területeken, ezért senki nem mozdult a helyéről. India tétlenségének oka a csatlakozási egyezmény aláírása, Pakisztán mozdulatlanságának pedig a lázadások és egy külön egyezmény aláírása volt. Ezzel a helyzet megmerevedett és nem mozdult a jobb irányba.
További próbálkozások és intézkedések lettek égetően sürgősek, így egy újabb megállapodás született ugyancsak az ENSZ segítségével, miszerint meghúztak egy tűzszüneti vonalat, amit később, 1972-ben adminisztrációs vonalként is elismertek. A két fél viszonyát azonban az említett megoldással sem lehetett rendezni, az ’50-es évekig többször háborúközelivé csúcsosodott a helyzet. 1953-ban egy látszólagos fordulóponthoz ért a történet, mivel India népszavazást kezdeményezett egyenlő feltételekkel, ám ezt Pakisztán visszautasította és nem élt a lehetőséggel. A béke helyett az USA-val szövetkezett és fegyverekhez jutott, minek hatására India is visszavonta az ajánlatot és az akkori status quo mellett döntött.
Valódi változást az 1959-es év hozott, amikor Kína annektálta Tibetet, amivel egyben India ellen is fordult. 1962-ben az ellentét egy háborúban tetőzött, minek következtében Kína megszerezte Aksai Chin-t, Kasmír keleti részét, majd Pakisztán a helyzetet kihasználva illegálisan átadta Kínának a Shaksgam-völgyet katonai technológiáért cserébe. 1965-ben Pakisztán újra támadt, ezúttal egyenesen és közvetlenül a Gibraltár hadművelet keretében. A tervek szerint rejtett sejteket telepítettek volna a lakosság közé, minek segítségével gerilla típusú harcok folyhattak volna, ám ezeket a helyi hatóságok elkapták és a háború végül egyik félnek sem hozott győzelmet a döntetlen végeredmény miatt. Az utolsó háború a két fél között végül 1971-ben történt, mialatt a bangladesi népirtás is lezajlott.
Napjaink helyzete és a harcok oka
A ’71-es háborút egy egyezmény követte, ami végre bilaterális módon történt India és Pakisztán között az ENSZ és bármilyen más fél beavatkozása nélkül a határokról, amik mai napig aszerint állnak fenn. Természetesen a béke fenntartása is szerepet kapott az egyezmény megalkotásakor és aláírásakor, ám ezt maradéktalanul nem tudták betartani.
A helyzet ugyan érdemben nem változott, mégis mai napig tapasztalhatóak kisebb határsértések és konfliktusok, mik közül kiemelendő a ’99-es Kargil-i eset. Viszont a legfőbb ok, amiért nem hagyják magukat a felek és nem engednek az ellenségeskedésből, az nem más, mint a víz. Az Indus és annak megannyi mellékfolyója táplálja a vidéket, a pakisztáni mezőgazdaságot is életben tartva. Több százezer ember élete múlik azon, hogy az 1960-ban aláírt gátakról szóló szerződést betartsák. Nem könnyíti meg természetesen mindemellett az sem a helyzetet, hogy maga Kasmír sem biztos abban, hova szeretne tartozni, a hindu lakosság Indiát pártolja, a muszlim pedig a függetlenség mellett voksol. Legújabb fejleményként 2019-ben India szigorított Kasmír és Dzsammu autonómiáján, Ladakh régióját pedig külön tartományként kezelik a helyiek legnagyobb örömére.
Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8
Sziasztok! Molnár Nadin vagyok, jogász szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Elsőéves korom óta szerkesztőként tevékenykedek a Media Iurisnál, ahol igyekszem mindig változatos, aktuális és érdekes cikkekkel lekötni az olvasók figyelmét. Az írás már nagyon régóta fontos szerepet tölt be az életemben, ezért boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy gondolataimat másokkal ilyen módon is megoszthassam.
