2007-ben a gyanútlan müncheni járókelő tragikomikus, szinte fekete komédiába illő jelenetnek lehetett tanúja: az egyik emeleti luxuslakásból tűzoltóautó segítségével emelték ki egy idős (97 éves) férfi testét, mivel az a maga röpke 135 kilójával annyira nehéz volt, hogy senki sem bírta megmozdítani.
Ha tudják azonban, hogy ki volt a terebélyes halott, talán nem nevettek volna.
Az eltávozott ugyanis nem volt más, mint Bruno Lohse; elismert, irritálóan gazdag, visszavonult életet élő műkereskedő. Nem sokat lehetett róla tudni, életét magányosan, család és barátok nélkül élte le. Ennek oka pedig az volt, hogy a vízilóra emlékeztető öregúr fiatalkorában Hitler egyik legközelebbi alvezére, Hermann Göring számára bonyolította le a megszállt országok (főként zsidó) lakosai műkincseinek szakszerű elrablását.
2007 tájékán aligha gondolta volna bárki, hogy Lohse még él, és ez neki magának tökéletesen megfelelt: a műkincskereskedelem meghatározó figurái rendszerint át- meg átcsúsznak a törvény árnyékos oldalára, így ebben a világban a túlságosan nagy nyilvánosság még akkor sem kifejezetten hasznos számukra, ha egyébként nem nácik.
Lohse pofátlanul gazdagon halt meg, müncheni lakása pedig dugig volt értékesebbnél értékesebb, elveszettnek hitt, krőzusi vagyonokat érő festményekkel. Amikor pedig az Interpol felnyitotta az általa bérelt (jó náci szokáshoz híven svájci) széfet, abban összesen 47 képet találtak, több millió euró értékben. Mivel a festmények tulajdonosait nem lehetett felkutatni, (többnyire megölték őket) elárverezték azokat, az így befolyt összeget pedig pedig egy Holokauszt emlékének ápolására szakosodott alapítványnak adták.
De ez már a történet vége. Ami az elejét illeti, Lohse karrierje 1941-ben, Franciaország elfoglalása után kezdett el felívelni, amikor is Hermann Göring a szárnysegédjévé tette. Lohse akkoriban az SS kötelékében szolgált, tompa agyú kollégáitól eltérően azonban neki felsőfokú végzettsége, nevezetesen művészettörténeti doktorátusa volt. Göring azonnal lecsapott rá: a magas rangú náci ugyanis szenvedélyesen ragyogott a művészetekért (meg a kokainért) és kedvenc időtöltései közé tartozott a francia múzeumok és galériák látogatása, ahol fehéren csillogó orrlyukakkal, lazán pezsgőzve sétálgatott fel s alá, s amikor megtetszett neki valamelyik szobor vagy festmény, azt emberei már vitték is kifelé, hogy különvonatával Berlinbe fuvarozzák.
Azonban Európa nagyobbik részének leigázásával olyan mértékben szakadtak a nyakába az elrablott műalkotások, hogy ezek eredetiségének megvizsgálását egyszerűen muszáj volt szakemberre bíznia. Ezért is bízta meg a fiatal, nagyravágyó, nőket, autókat, drogot és drága öltönyöket hajszoló Bruno Lohsét egy, külön a műkincsek elrablására szakosodott munkacsoport megszervezésével és irányításával.
Lohse és emberei alapvetően párizsi zsidók otthonaiban tartottak razziákat, ahol (a karhatalom támogatásával) a „örökösök nélkül maradt vagyontárgyak megóvása” néven szedték össze az értékesnek ítélt képeket jogos tulajdonosaiktól. Lohse, ha kellett, megölette, de egyes esetekben akár személyesen is ölte meg az esetlegesen ellenálló tulajdonosokat (jóllehet meg kell jegyezni, hogy egyes esetekben viszont nemes egyszerűséggel potom áron ugyan, de megvásárolták az egyes képeket, illetve hagytak elmenekülni embereket, akár családostul, ha azok kiszolgáltatták nekik műkincseiket, vagy felfedték azok hollétét).
Hozzá kell még tenni, hogy Göring imádta ugyan a művészeteket, de alapvetően korlátolt, előítéletes ember volt, így például élből elutasította női festőket, a modern (akkoriban még főként kortárs) művészeteket pedig „degenerált zsidó elfajzásnak” tekintette. Így előfordultak olyan, mai szemmel érthetetlen esetek is, mint amikor egy egyszerű, teljesen ismeretlen, itáliai vadászati életképet ábrázoló egyszerű festményért összesen 11 darab „degenerált” modern művet adtak egy svájci kereskedőnek, köztük olyan művészek alkotásaival, mint Braque, Cézanne, Degas, Matisse vagy akár Picasso.
A háború után Lohse alapvetően elkerülte a felelősségre vonást (sok más másodvonalas nácival együtt) és már 1950-ben visszafurakodott a műkereskedelem világának csúcsára, jóllehet tevékenysége sosem volt titkos. Azonnal nyerészkedni kezdett korábban kiépített kapcsolatainak felhasználásával, a műkereskedelem világának pedig semmi kifogása nem volt ellene, éppen ellenkezőleg: az elrabolt műkincsek visszaszerzésére, illetve a bűnösök felelősségrevonására irányuló szándék ugyanis azt eredményezte, hogy a nácikkal együttműködő rablók, műkereskedők, kritikusok, kurátorok összezártak, nem adták fel egymást.
Lohsénak így egy rendkívül hosszú, örömteli, bőséges élet jutott osztályrészül. Sohasem tagadta meg meggyőződését: lakása tele volt nemzetiszocialista relikviákkal (horogkeresztes övcsat, ezüst náci sasos ágylámpa) és a Reich vezetőinek fotóival. Főnökével ellentétben (aki öngyilkos lett egy nyirkos cellában Nürnbergben) ő kifejezetten jól jött ki a háborúból: 15 évvel ezelőtti haláláig a német, majd a globális, az erkölcsre alapvetően fittyet hányó műkincspiac meghatározó szereplője maradt, tetteiért pedig soha sem kellett felelősséget vállalnia.
Képek: kiemelt kép, 1, 2
