Most, hogy a napokban a (mind a hazai, mind pedig a nemzetközi) hírek teljesen megteltek Ukrajnával, talán van létjogosultsága egy rövid szösszenetnek, amelyben a magyar és az ukrán nép egy megrendítő pillanatát idézem fel.
Markiján Saskevics, az ukrán költő 1837-ben az alábbi vallomást tette Lemberg (Lemberg, mai nevén Lviv, az akkor Habsburg fennhatóság alatt álló Galícia fővárosa) osztrák cenzora előtt állva:
„Próbára tettem képességeimet ukránul, az anyanyelvemen, amely különbözött az orosztól és az egyházi szlávtól és szerettem volna megalapozni fejlődését s ennek révén pótolni irodalmi nyelvünk hiányosságait.”
Saskevicset azért idézte be a cenzori hivatal, mert társaival ügyesen kikerülve a galíciai hatóságokat, Budán adták ki ukrán nyelvű verseskötetüket.
Az ominózus kötet ruszin népdalokat, szerb balladák ukrán nyelvű fordításait és három galíciai ukrán költő verseit tartalmazta.
A kézirat veszélyes mivolta teljesen nyilvánvaló volt. Az antológia szakított az pravoszláv vallási szertartások avíttas nyelvével és a konzervatív (=értelmetlenül bonyolult és értelmezhetetlen) egyházi helyesírással is. Világosan kiderült belőle, hogy az ukrán nép nyelvén is lehet irodalmi igényű verset írni, amiből aztán veszedelmes, szabadságot, önrendelkezést és függetlenséget emlegető gondolatok szökhetnek szárba. Példának okáért, hogy az ukrán népnek is joga van saját nyelvhez és kultúrához. (Durva.) Az ilyesminek a Habsburg adminisztráció hatóságai sem örültek (volt elég bajuk a saját nemzetiségeikkel), Oroszország (nem kicsi) ukrán etnikumú területein azonban konkrétan lázításnak minősültek.
(B)irodalmi érzékenység
Lemberg az osztrák birodalomhoz tartozó Galícia fővárosa volt, a helyi cenzori hivatal dolga pedig a bécsi udvar politikai érdekeinek képviselete és érvényesítése volt, és ez még egy szerelmes verseket és nemzetiségi népballadákat tömörítő gyűjtemény esetében is komoly mérlegelést igényelt. Éppen ezért a kötet magyarországi kiadását megelőző évben – a baráti orosz (b)irodalom érzékenységére tekintettel – a Habsburg cenzúra nem engedélyezte a kötet kiadását. (Ne feledjük, a cár és a császár ekkor még óriási cimborák voltak.)
Saskevics 1833-ban (nem kis mértékben a magyar reformmozgalom, Széchenyi és Kazinczy által motiválva) szervezte meg két barátjával, név szerint Ivan Vahiljeviccsel és Jakov Holovackijjal azt az irodalmi csoportot, amely a ruszi, ruszin, rutén és ukrán nyelvű népköltészet egybegyűjtését és egy új, ukrán irodalmi nyelv megteremtését tűzte ki célul. (Érdemes megemlíteni, hogy a korabeli ukrán nép ezerszer nyomorultabb helyzetben volt, mint a magyar: az ukránok több birodalom fennhatósága alatt voltak kénytelenek létezni, melyek rendkívül erőszakosan elnyomták kultúrájukat és megakadályoztak minden függetlenségre, vagy akár autonómiára irányuló gondolatot; maga az ukrán nép pedig jobbára írástudatlan földművelőkből állt, akik borzasztó körülmények között voltak kénytelenek tengetni életüket).
Versek az egyszerű emberek nyelvén
Saskevics és barátai missziója, az orrát magasan hordó európai (de főleg az orosz) elit számára annyira érthetetlen elképzelésnek, lehetetlen célkitűzésnek tűnt, hogy gúnyosan „ukrán triásznak” nevezték el őket. Ők viszont büszke makacssággal csak azért is elkezdték hordani ezt a nevet. Helyesírási és nyelvi reformokat hirdettek, iskolai olvasókönyveket írtak, végül pedig „Hajnal” címmel összeállítottak egy versantológiát. Ez utóbbi mű kiadását tiltotta be a lembergi cenzori hivatal.
De a triász tagjai csak nem adták fel. Először azt tervezték, hogy a császárvárosban, Bécsben engedélyeztetik a kötetük kiadását, hátha a birodalom szabadszellemű és szabadelvű fővárosában valamivel engedékenyebben, liberálisabban viszonyul hozzájuk a cenzúra. Azonban tévedtek. Ekkor már kezdték volna feladni, de akkor eszükbe jutott a maga kultúrájáért küzdő magyarság: megint próbálkoztak és Magyarországon végre szerencséjük volt: az almanach magyar nyelven Dnyeszteri sellő címen (a Dnyeszter Ukrajna folyója) jelent meg a Budai Egyetemi Nyomda kiadásában pontosan ezer példányban, a megjelenés dátumaként pedig 1837 szerepel a borítón. Napjaink irodalmárai keleti szomszédunkban ezt tekintik az ukrán nemzeti irodalom egyik legelső és legfontosabb, kulturális mérföldkövet képező kiadványának.
Az ezer kötetből néhányat már magyar barátaik körében szétosztottak a szerzők, nyolcszáz példányt pedig Galíciába szállíttattak. Azonnal kitört a botrány, nyomban be is tiltották a Dnyeszteri sellőt, a példányokat elkobozták és megsemmisítették. Mai ismeretek szerint ma a világon összesen negyven példány található a híres Dnyeszteri sellőből, melyek közül az egyik legelsőt, az egyik nyomdából kapott példányt a budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzik. Az ukrán nép hatalmas jelentőséggel bíró történelmi dokumentuma a magyar szólásszabadság hagyományának is méltó emléke.
Végezetül idézzük a kötetből Saskevics gyönyörű művének, a Bánat a kedves után című szerelmesversnek záró sorait:
Lám én sírok, én búsulok,
arcom könnyben ázik,
mert énnekem víg órácskám
nem lesz már halálig.
Képek: kiemelt kép, 1
