I. Károly (1887-1922) volt az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó uralkodója, egyben Magyarország utolsó királya. Sose szánták uralkodásra: nagybátyja, I. Ferenc József ugyan „jóravaló legénynek” tartotta, de nem gondolta, hogy különösebben sok esze lenne. Végül csak azért lépett trónra, mert az elsődleges trónörököst, Ferenc Ferdinándot (mint az köztudott) meggyilkolta egy boszniai szerb terrorista Szarajevóban. Azonban meglepően jó királynak bizonyult: ha a történelem másképpen alakul, talán legnagyobb uralkodóink között tartanánk számon.
Erzkarl
Károlyt (teljes nevén egyébként Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich-ot) rövid élete során szelíd természet és mély vallásosság jellemezte. Mivel nem szánták uralkodásra, nem is kapott trónörökösnek kijáró neveltetést: nem magántanároktól, hanem rendes iskolában tanult, itt is kapta a neki kijáró Erzherzog (magyarul főherceg) titulus alapján az Erzkarl becenevet. A Habsburg-családban szokatlannak számító módon lehetősége volt jól megismerni a nagyvilágot is: fiatal évei során inkognitóban hosszabb utazásokat tett szerte Európában. Számos nyelven beszélt, köztük magyarul is: rajongott Petőfiért, kedvenc verse (a történelem brutális iróniájának ékes példájaként) állítólag az Akasszátok fel a királyokat volt, de fiatalkorában gyakran szavalta el a Nemzeti Dalt is.
Ottó befut
Miután osztrák császárként 1916-ban trónra lépett, meglehetősen gyorsan sort kerítettek magyar királlyá koronázására is. A grandiózus eseményt a hazai körök azért is forszírozták, mert minél hamarabb el akarták érni, hogy a magyar felsőosztály számára elviselhetetlenül modern, föderális elképzelésekkel rendelkező Károly minél előbb esküt tegyen a magyar történeti alkotmányra, amely garantálta az ország határainak sérthetetlenségét.
Károly fiatalos uralkodói karaktere elsősorban abban volt tettenérhető, hogy nemigen foglalkozott az udvari etikett szabályaival: minisztereit leültette, cigarettával kínálta őket, sőt még kezet is fogott velük. Mindez teljesen elképzelhetetlen volt Ferenc József alatt. Fia, Ottó gyakran szaladgált az uralkodó tárgyalószobájában, ahol apja éppen megbeszéléseket folytatott, de néha még meg is állt hallgatózni.
Nagy tervek
Károly komoly elképzelésekkel lépett a trónra: uralkodása első hónapjaiban megvált a Monarchia szinte összes vezetőjétől (így a magyar miniszterelnöktől, Tisza Istvántól is), birodalom-szerte hatalmas utazásokat tett, bejárta a frontvonalakat.
Szociális, illetve demokratikus elképzeléseit az egyre több emberáldozatot követelő háború miatt csak részben tudta megvalósítani, noha jó párra így is sor került; kezdeményezte egy önálló magyar haderő felállítását, a magyar többségű alakulatoknál pedig bevezette a magyar vezényleti nyelvet, megszüntetett bizonyos rendkívül brutális büntetéseket, illetve nagyszabású gyereknyaraltatási akcióba kezdett. Tervei kitértek a nagybirtokok felosztására, illetve a választójog kibővítésére is: azonban ezen elképzeléseit nem sikerült megvalósítania. Föderális elképzelései – a csehek és a délszlávok beemelésével négyközpontú birodalmat képzelt el – csak a Monarchia szétesését gyorsították.
Kényszerpályán
Károly titokban a legelső pillanatban felvette a kapcsolatot az Antanttal, hogy minél előbb békemegállapodást hozzon tető alá (ebben egyébként folytatta elődje politikáját). Károly ugyanis tisztában volt vele, hogy a háború megnyerhetetlen, azonban sajnos megfelelő előkészítés nélkül vágott bele a béketárgyalásokba: a titkos megbeszélésekről szinte azonnal tudomást szereztek a németek. Az egyre inkább tartótisztté váló szövetségestől való félelem meggátolta az eredményes tárgyalásokat: II. Vilmos német császár ugyanis világossá tette, hogy készen áll akár még az Osztrák-Magyar Monarchia megszállására is, ha az ellene fordulna (Németországgal háborúba bonyolódni pedig öngyilkosság lett volna, a határ teljességgel védhetetlen volt).
Az uralkodó tapasztalatlansága miatt pedig a meggyengült, nemzetiségi problémákkal terhelt birodalom végül német vazallus lett 1918-ban. Károly tekintélyét vesztette, tehetetlenül sodródott az eseményekkel, volt, hogy miniszterei ordítva követelték a lemondását.
Anatole France fogalmazatában: Ő az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezető helyen állott. (…) Őszintén akarta a békét, és éppen ezért gyűlölte őt az egész világ.
A vége
Az összeomlást és a forradalmakat követően megtörve visszavonult mind az osztrák, mind a magyar államügyekben való részvételtől, egyben elismerte a két ország leendő államformáját. A trónról azonban nem volt hajlandó lemondani, ragaszkodott címeihez. A spanyolnáthás, kerekesszékbe kényszerülő Károly végül az új osztrák kormány követelésére települt át Svájcba.
Békés svájci otthonát végül a két sikertelen királypuccs miatt kellett elhagynia: családjával (a Habsburg-család történetében kirívó módon szerető feleség, öt gyerek) egy Madeira szigetén álló, egészségtelen levegőjű villába kellett beköltöznie. I. Károly 1922-ben, 35 évesen hunyt el tüdőgyulladásban. A trónfosztott uralkodó utolsó szavaival – nemes lelkének bizonyítékaként – életét az egykori Monarchia népeinek jövőbeni boldogulásáért ajánlotta fel.
A – később boldoggá avatott – király nagy tragédiája, hogy nem békeidőben, konszolidált körülmények között jutott hatalomra; könnyen lehet, hogy akkor nem csak a boldogok, hanem meghatározó királyaink között tisztelhetnénk.
Képek: kiemelt kép, 1
