Persze csak külön-külön. Amikor Fidel Castro a Magyar Népköztársaság vendégszeretetét élvezte, a harcostárs, Che Guevara már jobb létre szenderült. Forgassuk vissza a történelem kerekét egészen 1960-ig. Ebben az évben ugyanis Magyarország kommunista pártja úgy döntött, hogy felveszi a diplomáciai kapcsolatot az előző évben barátivá változtatott, új keletű demokratikus karibi állammal, Kubával. A Magyar Népköztársaságnak is jól jöttek az új barátok, mert 1963-ig, az ellenforradalom még élő „bűnöseinek” amnesztiában részesítéséig az amúgy is hűvös nyugati kapcsolatok befagytak.
A fiatal argentin orvos
Az USA-barát Batista rendszer megbuktatásában oroszlánrészt vállalt a fiatal argentin orvos, Che Guevara. Logikus lehetne, hogy a kormányalakításkor megkapja az egészségügyi tárcát, de amikor az Aeroflot gépe leszállt a ferihegyi repülőtéren, a kubai küldöttséget a Kubai Nemzeti Bank elnökeként vezette. Később működött még ipari miniszterként is, ki tudja, melyikhez értett jobban.
Egy tartalmas napot töltött Budapesten, ezalatt a külügyminiszterrel aláírták a diplomáciai kapcsolat felvételéről szóló dokumentumot. Che Guevara kellő hanyagsággal csupán a „Che” szót írta a papírra, ami egész egyszerűen annyit jelentett, hogy: „hé!” A dolgon magyar részről csak a külügyminiszter nem lepődött meg, igyekezett is oldani a kételyeket azzal, hogy a peso nevű pénzen is csak „Che” aláírás szerepel, tehát nincs miért izgulni. Aztán a hős forradalmár-bankelnök volt némileg bizalmatlan vendéglátóival szemben.
A megállapodás magyar fordításán Che Guevara neve után az őrnagy titulus is olvasható volt, amit Che nem tudott hová tenni. A talpraesett külügyminiszter ismét elvégezte a görcsoldást, megnyugtatta a baszk sapkás, katonai egyenruhás bankelnököt, hogy az őrnagy spanyolul „comandante”. Így már rendben volt Ernestónak – bármilyen furcsa, de ő is volt gyerek és a szülei ezt a nevet adták neki. Che híres puritánsága már-már kádári magaslatokba tört. Bár beszélgetésükhöz tolmács segítségére volt szükség, a levesestányér fenekére már szavak nélkül néztek.
Fidel Castro, a ping-pong mestere
A „comandante” elnevezés olyan che guevarás. A „comandante en jefe” már mindjárt más. Fidel Castrót ugyanis a „főparancsnok” becses címkével látták el követői.
Történt egyszer az égiek 1972. esztendejében, hogy Fidelnek kedve lett volna kipihenni magát a Balaton partján, erdőben kóborolni, a hegyekben mászkálni és a többi. Magához is hívatta nagykövetét, hogy beszélje meg mindezt Kádár Jánossal, és ha az meghívja, akkor ő jön szívesen. Persze a párt első titkára kitárta karjait a fáradt főparancsnok fogadásán. „Egy csók és más semmi” helyett két csók a szakállra, és akár már indulhatott is volna a fogadási ceremónia.
Fidel köztudottan nem sokat adott a protokollra, de az mégis minden jelenlévőt meglepett, amikor átlépte a kordont és a tapsolás céljából a helyszínre szállított kubai vendégmunkások és diákok közé lépett. Hosszasan beszélgetett velük hevesen gesztikulálva, a népes fogadóbizottság pedig mást nem tehetett, várt a sorára. Amikor a fővezér kibeszélgette magát honfitársaival, a vendéglátókkal megbeszélték, hogy egy úton járnak, jó úton járnak, a szocializmus rögös, de dicsőséges útján. Az úton nincs helye az elégedettségnek, a megalkuvásnak, de útközben néha megpihenhetnek.
Néhány gyár és TSZ meglátogatása után a megpihenés ideje is eljött. Castro felmászott a Gellért-hegyre, a panorámát csodálta. Hosszasan sétált állítólag a Duna-parton Kádárral, majd a telki vadászházban töltődött fel. Nagy örömére talált ott pingpongasztalt is. Imádta az asztaliteniszt, ami nem minősült imperialista ópiumnak, mint a tenisz. Márkajelzés nélküli szabadidőruhában üt fonákkal egy megsárgult fotón, de kaptak lencsevégre olyan pillanatot is, amikor félmeztelenül – természetesen felül ruhátlan, nem alul – játszik. A balatonaligai pártüdülőben már előkészített pingpongasztallal várták.
Ma már nem csak Fidel Castro nincs, az állampárt, annak üdülője és Balatonaliga település is megszűnt.
Az állami televízió egyik riportere mindenképpen szeretett volna Castróval riportot készíteni. Nem volt könnyű a vezért a pingpongasztal mellől félrehívni, ezért a riporter kihívta egy meccsre. A tét egy interjú volt. Fidel tisztában volt azzal, hogy nem kell nyilatkoznia, mert kizárt, hogy veszítsen. Persze győzedelmeskedett, viszont megesett a szíve a fiatal riporteren, és mondott néhány dögunalmas közhelyet.
Kuba ikonja szerette a szabadságot, a motorozást és a hegyes-dombos tájakat. Az üdülő parkolójából elkötött egy Pannonia típusú motorbiciklit, kicselezte a kormányőröket és saját testőreit is. Útját a balatonkenesei honvéd-üdülő felé vette, ahol a helyi lakosokkal elegyedett beszédbe. Castro épségben megúszta a kalandot. A szíveslátást viszonzandó, meghívta Kádár Jánost Kubába. A magyar pártvezető a meghívást elfogadta, majd 1975-ben a szigetországba látogatott.
Elérték a céljukat?
A válasz: nem. Che Guevara mindig magasabb hőfokon égett, mint azok a népek, akiknek segítségére sietett. Kereste a helyet, ahol az általa makacsul képviselt eszme győzedelmeskedhet. Bolíviában eloltották a lángját, még a 40. életévét sem érhette meg.
Fidel Castro ellenben hosszú, tartalmas életet élt. Természetes halállal halt meg 90 évesen, viszont cserébe végig kellett néznie rendszerének haláltusáját. A tiszteletbeli és a születetten kubai harcos vendéglátója, Kádár János sem érte el célját. Szintén meg kellett érnie „gyermekének”, a szocializmus magyar változatának széthullását. Talán jobban járt volna, ha nem éri meg rendszere végnapjait, mert azok igen fájdalmasak voltak számára. „Elnézést kívánok!” – mondta halála előtt nem túl nagy meggyőződéssel, zavarodottan és elgyengülve.
Sziasztok! Csillik Szilárd vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakos hallgatója. Legkiemelkedőbb erényeim között tartom számon azt, hogy mióta csak az eszemet tudom, rengeteg minden tartozik az érdeklődési körömbe, és az ezekkel kapcsolatban való véleményformálás sem áll tőlem távol. Ezen véleményeim pedig rendszerint nem is rejtem véka alá.
