…Egy Balaton-parti büfé előtt történt sorban állás közben jöttem rá, micsoda szerencse, hogy a sajtos-tejfölös lángosra több feltétet nem pakol rá a büfés, költséghatékonnyá téve így nemzeti büszkeségünket. Kicsivel kétezer alatt így megáll a számláló idén még néhány helyen. Olajban fürdetett tészta zsíros tejföllel és még zsírosabb sajttal. Mondanom sem kell, zsírpapírban. A pokróc leterítése után a második legfontosabb teendő a lángosszag epicentrumának bekalibrálása. Azonban most a viccet részben félretéve, részben folytatva, lássuk, mit kínál ma fel nekünk a világ legbizarrabb konyhásnénije. Sok ínycsiklandozó étel ismertetése és megismerése vár ebben a részben is ránk, úgyhogy: „in medias res”, ahogy a félművelt mondani szokta.
Eszement dél-amerikaiak
Bevallom őszintén, ha a fogászati fúró csiklandozza az ínyemet, azt hamarabb elviselem, mint a visszautasíthatatlan cerebro de monót, a bolíviai esőerdők termékét, amit lágyan vagy jól megsütve, főzve, tetszőleges formában tálalnak. Ha valaki nem beszélné a helyi nyelvet, annak segítek: szimpla majomagyvelőről van szó. A magyar gyomornak sem ismeretlen az agyvelő, a velős pirítós gyakori előétel hazánkban.
Bolíviától mindössze egy köpésnyire található Peru, ahol az ott élők rendszerint izgalmas macskafuttató versenyeket rendeznek. 2013-ig a vesztes kiskedvenceknek nem volt kegyelem. Büntetésből megkínozták őket, ha eleget szenvedett, megnyúzták, megfőzték és megették. 2013-ban viszont valószínűleg odaért a józan ész és betiltották a verseny utáni parádét, azonban a futtatás továbbra is megmaradt.
A tengerimalacok ugyan nem futnak, de pörkölik őket, a békák sem futnak, inkább ugranak. Persze nem a tóba, abból nincsen biznisz: a turmixgépbe. Úgy, ahogy érkezett, mosatlanul leturmixolják szegény jószágot. Gyógynövényeket és gyümölcsöket adnak hozzá, majd hidegen felszolgálják.
Észak-amerikai ínyencségek
Szomorú szívvel elhagyjuk Dél-Amerikát, Észak-Amerikába látogatunk el, nevezetesen Mexikóba: escamolest fogunk kóstolni. A fekete liometopum óriáshangya tojásának imádata nem tudom, hogy azték vagy inka örökség, mindenesetre feltételezem, hogy nem Cortezéknek köszönhető. Kinézete erőteljesen kaviáros, íze nyomokban mogyoróra hasonlít. Tacoban tálalják, guacamole mártással. A mexikói őslakosok ezen felül szárított, pirított szúnyogtojásokat is szívesen csemegéznek.
Az Amerikai Egyesült Államok egy ínyencséggel hívta fel magára a figyelmemet: a kontinensnyi ország déli részén a csörgőkígyót húsos szalonnába göngyölik és megsütik.
Észak-Amerikában sok őslakost nem hagytak élve a gyarmatosítók, ezért Kanadában a zselés jávorszarvasorr nem egy jellegzetes gyorséttermi étel.
Az inuitok számára sosincs olyan hideg, hogy egy szép adag eszkimójégkrémet ne tudnának elnyalogatni. Az akutaq rénszarvaszsír, fókaolaj, hal, gyümölcs és természetesen friss hó felhasználásával készül. Az ember azt gondolná, hogy teáznak, de azt az arabok teszik, ráadásul 40 fokban…
Grönlandon a szeletelt, nyers, fagyos bálnabőrt többre becsülik a chipsnél. Apropó, Grönland: ha valaki itt vendégeskedne és az inuit házigazda szájáról a kiviak szót olvasná le, a sértődés elkerülése végett vagy egyezzen bele a kóstolóba, vagy mondja azt, hogy indul a busza és kezdjen el lassan az ajtó felé hátrálni. Rögtön kiderül, hogy miért mondom. A leölt fóka bőrét felvágják, kibelezik, az üres tetemet megtöltik alkákkal (madárféle), majd bevarrják a heget. Az elkészült nyalánkságot eltemetik, három hónap elteltével pedig kiássák a földből. Az erjedt madarakat letollazzák, végül bőségesen fűszerezve tálalják.
A skandináv konyha rémségei
Grönland szomszédságában, Izlandon is szeretik erjeszteni a húst, de a hákarl nevű cápából készülő finomságot csupán egy hónapig tartogatják.
A svédek a heringet erjesztgetik jellegzetes savanykás ízűre, ezt nevezik surströmmingnek.
Finn rokonaink imádják a vérpalacsintát, melynek elkészítése nem túl bonyolult. Vér kell hozzá, na és persze egy kézre álló palacsintasütő. Disznóvérből készítik, ami több mint gyanús. Nem bizonyíték a rokonsághoz, de a mi sült disznóvérünk igen hasonló ízlésre vall.
A norvégok pedig a főtt halat áztatják lúgos oldatban, míg igen büdös és zselés állagú nem lesz, ezután megmossák és már tálalják is, ez az úgynevezett lutefisk.
A rothadó Guinness-rekorder
Utolsó európai állomásunk Olaszország, annak egyik egzotikus szigete, Szardínia. Az ott élő, saját nyelvét beszélő szárd lakosság körében meglehetősen kedvelt sajtféle a casu marzu. Nem lehet szebben fordítani: rothadó sajt. Ez egy zsíros juhsajt, a pecorino nevű alapsajtot beköpés céljából felkínálják a piophila casei legyeknek. A sajtkorongok repedéseiben lárvák fejlődnek, amik rágcsálják, emésztik a közegüket, mire az szépen megpuhul. A nyüvek egy fehér színű váladékot termelnek (lagrima: könnycsepp), ami édeskés ízzel bolondítja meg a sós alapízt. A végtermék nem egy olcsó mulatság, hiába, a legyek sem köpnek ingyen. 2009-ben a Guinness Rekordok Könyve a világ legveszélyesebb sajtjaként minősítette.
Ezzel mai mondandómnak végére értem. Szerettem volna ebben a részben az első részben „beígért” madagaszkári makikról, tajvani kobraembriókról és az indiai vöröshangyákról is szót ejteni, de ezek illusztris társaságban a harmadik részben kapnak helyet, ahol kizárólag Afrikában és Ázsiában vendégeskedünk.
Sziasztok! Csillik Szilárd vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakos hallgatója. Legkiemelkedőbb erényeim között tartom számon azt, hogy mióta csak az eszemet tudom, rengeteg minden tartozik az érdeklődési körömbe, és az ezekkel kapcsolatban való véleményformálás sem áll tőlem távol. Ezen véleményeim pedig rendszerint nem is rejtem véka alá.
