Engem igen. Szóval, a ’60-as években kezdődött el a NASA (nem teljesen tisztázott, miért pont az űrkutatók foglalkoztak ilyesmivel, de mindegy, haladjunk) égisze alatt a kutatás, amely arra fókuszált, hogy meg lehet-e tanítani delfineket angolul beszélni. (Van erről egyébként egy jó Merle-könyv, az Állati elmék).
A kísérlet végül nagy kudarc lett: a delfinek nem tanultak meg emberül, ráadásul a kísérletet meglehetősen beárnyékolta az egyik tudós romantikus kikacsintása Peterrel, a delfinnel. Az „Order of the Dolphin” nevű titkos csoport úgy került kapcsolatba a NASA-val, hogy (bár a név inkább valaMI sátánista delfinimádó világvége-szektát feltételez) a benne rést vevő tudósok a földönkívüli élet kutatására összpontosítottak elsősorban. Ennek a csoportnak tagja volt egy bizonyos John C. Lilly nevű neurológus. Lilly delfines-kutatós pályafutását ’61-ben indította, amikor kiadta Man and Dolphin című könyvét, amely leírta az elméletet, amely szerint a delfinek kommunikálnak az emberekkel, tehát nem kizárt, hogy meg tudnak tanulni beszélni is. Lilly írásai aztán bizonyos fokú érdeklődést ébresztettek a fajok közti kommunikáció iránt. Könyve pedig olyannyira elnyerte egynémely NASA-munkatárs ufókutató főnerd tetszését, hogy még egy egészen szép állami támogatást is összekalapoztak Lilly projektjéhez. Lilly célja pedig az ember és delfin közti kommunikáció kiépítése volt: a pénz megszerzése után felépíttetett egy labort a Karib-tenger partján, ahol a felső szinten munkaterület, alul pedig egy delfinház volt.
Egyesült Nemzetek Delfinszervezete
Lillynek és kollégáinak nagyszabású terveik voltak a delfinekkel. Meg akarták őket tanítani angolul, hosszú távon pedig megteremteni az Egyesült Nemzetek Delfinszervezetét, ahol minden tengeri emlőst felvilágosíthatnának a közügyekről, a világ működéséről, tudományáról, gazdaságáról, történetéről. A kutatók eleinte csak megfigyelték, később pedig már tanították is a bázison tartott három kísérleti delfint: név szerint Pamelát, Sissyt és Petert. Hosszú órákon át emberi hangokat hallgattattak a vízi emlősökkel abban a reményben, hogy azok majd elkezdik utánozni azokat. A kutatás aztán elég unalmassá vált, a delfinek emberi kommunikációja valamiért nem nagyon fejlődött. Az egyik kutató, bizonyos Margaret Lovatt aztán azzal az ötlettel állt elő, hogy esetleg ha összeköltöznének a delfinekkel, talán el tudnának érni valamit. A nő ezért aztán beköltözött a laborba és szabályosan együtt lakott kísérleti alanyaival, főleg egy Peter nevű ifjú fiúdelfinnel. Itt kezd a történet érdekes lenni…
A delfin becsajozik
Peter ivarérett, fiatal, jóképű delfin volt, gyakran voltak nemi ingerenciái, amelyek Lovatt meglátása szerint gátolták őt a tanulásban. A nő arról számolt be, hogy a delfin néha „hozzádörgölte magát a lábához vagy a kezéhez”. Eredetileg Peter testi késztetéseit azzal kezelte, hogy ilyenkor áthelyezték a delfint egy másik medencébe, két nőstény delfin mellé. Az utaztatás azonban logisztikai rémálom volt, Lovatt pedig úgy érezte, folyamatosan megzavarják ezzel a tanulást – szóval végül úgy döntött, kielégíti ő maga a delfin igényeit.
„Könnyebb volt ezt beépíteni a projektbe, hagyni, hogy megtörténjen. A folyamat részévé vált” – mesélte később Lovatt. A delfin egy idő után folyamatosan megkörnyékezte őt, a kutató szerint azért, mert „biztosan tudni akarta, hogy működik az emberi anatómia”. A nő úgy vélte, az érzéki együttlét közte és a delfin között idővel megszokottá vált, bár Lovatt néha kisebb zúzódásokat szerzett, amikor Peter „túl erőszakosan” nyomta magát a térdéhez. Lovatt később kitartott amellett, hogy ez az egész részéről „nem volt olyan jellegű”. A nő férje (igen, végig volt férje) később szintén hangoztatta, hogy bár őszerinte „a delfin szerelmes volt a feleségébe”, Lovatt „sose viszonozta ezt”. A sztori Lovatt-ről és delfinjéről a ’70-es években látott napvilágot, a Hustler Magazin (mi más) írta róla terjedelmes cikket, amelyben „szexuális kizsákmányolásról” beszélt az állat és a nő szerintük természetellenes kapcsolatát fejtegetve. Lovatt (aki később egyébként sikertelen kísérletet tett a környék összes lapszámának felvásárlására) ezt nyilatkozta: „Kicsit kényelmetlen volt. A világ legrosszabb kísérlete, amiről valaha is olvastam, én és Peter voltunk. De nem ez volt a lényeg, nem is az eredménye.”
És végül: LSD
A szponzorok egy idő után elkezdték a szemöldöküket ráncolni, mondván, az egész semerre sem halad (bár az is lehet, hogy valakinek eszébe jutott, hogy hé ezek delfinek, nem fognak tudni beszélni, az ég szerelmére), ezért a kutatók kétségbeesett eszközökhöz nyúltak: elkezdték azt vizsgálni, miként hatnak a különféle drogok a delfinekre. LSD-t adtak a labor delfinjeinek, azonban semmi sem történt. A kábszi sehogy sem akart hatni a vízi emlősökre. Lilly bizarr kutatásainak finanszírozási kerete azonban végül kimerült, a delfineknek pedig a kutatóval együtt költözniük kellett, a többi résztvevő tudóst pedig szélnek eresztették. Lilly ekkor hívta fel Lovatt-et, hogy elmondja neki: Peter öngyilkos lett. (Ugyanis a delfinek tudatosan vesznek levegőt, szóval ha nem akarnak már élni, egyszerűen abbahagyják a légzésüket, ez már a korábbiakkal ellentétben tényleg igazi tudomány).
A kísérlet végül nem zárult semmilyen kézzelfogható eredménnyel: a delfinek nem tanultak meg beszélni. Néhány fejest a NASA-nál kirúgtak, Lovatt férjhez ment a kísérlet fotósához, Lilly elment kozmikus entitásokat tanulmányozni, a pletykalapok meg még évekig röhögcséltek a furcsa kísérleten és résztvevőin. Az idősödő Lovatt pedig 2014-ben egy dokumentumfilmesnek azt mondta: “Ha beszélni nem is tanítottuk meg a delfinjeinket, érezni legalább igen”. Nyami.
Képek forrása: kiemelt, 1, 2, 3
