Van egy kietlen, lakatlan 1,3 négyzetkilométer területű, 180 méter magas kopár szárazfölddarabka az Északi-sarkvidék közelében, ahol se növény, se ember, se állat nem él meg, de mégis olyan komoly határvitát okozott két NATO-tagállam, Dánia és Kanada között, amit közel ötvenévnyi diplomáciai csatározás után sikerült csak lezárni a napokban. A Hans-sziget egy magányos sziklatömb, ami körül az év jelentős részében befagy a Jeges-tenger. Sem rajta, sem alatta nincs semmi olyasmi (mondjuk arany, kőolaj- vagy földgázlelőhely, esetleg bármilyen felhasználható ásványkincs), amiért háborúzni érdemes manapság.
Az ok, amiért Dánia és Kanada a hetvenes évektől egészen 2022 közepéig nem volt képes megegyezni róla, az a földrajzi fekvése, ugyanis pontosan a két állam felségvizeinek határán található.
Kanadát a nagyjából 40 kilométer széles Nares-szoros választja el Grönlandtól, amely Dániához tartozó autonóm tartomány, nagyfokú (és egyre fokozódó) belső önállósággal, de egyértelműen dán külpolitikával. A Hans-sziget pedig ezen a szoroson belül, a kanadai és a grönlandi partoktól körülbelül egyenlő távolságra, uszkve 18-18 kilométernyire található. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a nemzetközi jog szerint mindkét ország igényt tarthat rá, másrészt, ha Kanadának vagy Dániának sikerült volna megszereznie a teljes szigetet (sziklát), akkor a győztes ország egy kicsit tovább tolhatta volna a saját hivatalos határát is.A Hans-szigetet végül sem Kanada, sem pedig Dánia nem tekintheti teljes egészében a magáénak, a felek ugyanis a kietlen sziget szétosztásáról állapodtak meg a héten. Nem felezték el a területet, inkább egy földrajzi jellegzetesség mentén húzták meg az új határt, így a dán rész kicsit nagyobb, a kanadai kicsit kisebb lett, létrejött az első szárazföldi határ a két ország között, a whisky- vagy likőrháborúnak is nevezett határvita végére pedig végre pont került. Jelenleg sem Kanada, sem Dánia nem tervez határőrséget vagy bármilyen katonaságot telepíteni a szigetre, mégis mindkét ország jelképesnek tekinti a friss megállapodást. De mire volt jó a több évtizedes hajcihő, ha valóban csak egy szimbolikus ügyről van szó?
Ahol felemelték a ceruzát a határrajzoláskor
A Hans-sziget még a hozzá legközelebb eső, alig néhány tucatnyi népességű szigetektől is több száz kilométernyire található. Többnyire nem túlzás senkiföldjének nevezni, hiszen még ma is bonyolult a megközelítése: az év legnagyobb részében helikopter és/vagy jégtörő hajó kéne hozzá. Eszerint tehát aligha lehet meglepő, hogy a 19. században, amikor Grönland dán fennhatóság alá került, Kanada pedig megszerzett néhány sarkvidéki szigetet a környéken, még csak nem is tudtak róla, nem hogy azon vitáztak, hogy végül ki fogja megszerezni a területet.
A Hans-sziget körüli konfliktus először a 20. század elején éleződött ki, amikor legelőször kezdték el feltérképezni a Nares-szorost. Az első vitát aztán az ENSZ elődje, a Népszövetség zárta le, amikor 1933-ban kinyilvánította, hogy a terület Dániáé. Jóllehet Kanada mindig is vitatta ezt, a következő években a világháború, majd az azt követő hidegháború valamiért elvonta a diplomáciai figyelmet arról, hogy ezen a jelentéktelen földdarabkán még nem sikerült megosztozni. Amikor végül 1973-ban a két ország elkezdte újra megtárgyalni a sarkvidéki határok kérdését, a Hans-sziget ügye túl kemény diónak bizonyult; a két állam diplomatái egyszerűen nem voltak képesek megegyezni róla, na nem azért, mert bármelyikük is kötődött volna a szigethez, hanem elvi okokból: egyikük sem volt hajlandó egy talpalatnyit sem engedni a területéből. Mivel nem bírtak dűlőre jutni, fogták magukat és a határ berajzolásakor sziget déli részénél felemelték a ceruzát a térképről, az északi résznél pedig visszatették a papírra. Így el is érkeztünk az elmúlt ötven évet meghatározó bonyolult helyzethez, ami megint vagy tíz évig nem jutott eszébe senkinek.
A whiskyháború
1984-ben napvilágot látott, hogy Kanada korábban több kutatót is küldött a szigetre, hogy olajat keressenek (nem találtak) és tudományos kutatásokat végezzenek. A probléma gyökere abban rejlett, hogy a kutatók egy „CANADA HANS-ISLAND N. W. T.” feliratú sapkát viseltek, ami nagyjából annyit tesz: „Kanada, Hans-sziget, északnyugati, terület”. A dán diplomácia ezt többé-kevésbé sértésként értelmezte és úgy érezte, hogy muszáj lenne valamit reagálni arra, hogy kanadaiak bejelentés nélkül dolgoztak azon a szigeten, amire tulajdonképpen maguk is igényt tartottak, ekkor született meg állítólag az az ötlet, amiből a whiskyháború kibontakozott.
Tömény mókázástól a katonai felvonulásig
A dán vezetés persze nagyon komolyan nem akart konfrontálódni egy szövetséges országgal, ezért kitalált egy olyan reakciót, ami elég formabontónak ígérkezett ahhoz, hogy hírverést generáljon, de elég mókásnak tűnt, hogy komoly diplomáciai bonyodalmat azért ne okozzon. Így történt meg az, hogy nem sokkal ez után Høyem egy helikopterrel és néhány fős kísérettel megérkezett a Hans-szigetre, ahol épp csak annyi időt töltöttek, amíg fel tudtak állítani egy dán zászlót, a tövében otthagytak egy üveg dán konyakot és egy levelet, amelyben ez állt: „Isten hozott a dán szigeten”.
Erre a kanadaiak kellő stílussal reagáltak: azonnal ellátogattak a szigetre, hogy kitűzzék saját zászlajukat, és egy kanadai whiskyt is hagytak hátra. Dánia nem habozott: egy különleges alakulat nyomban partra szállt a szigeten, elvitték a whiskyt és konyakot raktak a helyébe, amit a kanadaiak nem sokkal később a maguk nemzeti italára cseréltek. Egy alkalommal még az is előfordult, hogy a kanadaiak leszedtek egy dán zászlót, és visszaküldték Koppenhágába. Nem lehet tudni, hogy pontosan hányszor cseréltek zászlót és tömény alkoholt a Hans-szigetre látogató dánok és kanadaiak, ahogy az sem, hogy mi történt az ott hagyott, tetemes mennyiségű, kiváló itallal.
Egy darabig ment ez a diplomáciai humor a nemzeti töményekkel, de az érdekellentét a 2000-es évek elejére komolyabbra fordult. A dánok kétszer is küldtek fregattokat katonákkal a szigetre. Kanada válaszul az ország addigi legnagyobb hadgyakorlatát tartotta az Északi-sarkvidéken, Grönland közelében. Egy évvel később pedig előbb a kanadai haditengerészek tűztek ki kanadai zászlót és helyeztek el egy emléktáblát, majd maga a kanadai védelmi miniszter tett egy szimbolikus sétát a Hans-szigeten. Ezúttal már senki nem hagyott alkoholt vagy vicces üzenetet az utána érkezőknek.
Sok hűhó semmiért?
Dánia hangosan, több diplomáciai fórumon is sérelmezte, hogy a miniszter előzetes bejelentés nélkül tette be a lábát „dán földre”, és bekérették a kanadai nagykövetet. Innen akár még komolyabb szintre is léphetett volna a határvita, de szerencsére nem ez történt: a két ország gyorsan megállapodott a deeszkalációról.
2005-ben Dánia és Kanada végre megegyezett abban, hogy újra felveszik a tárgyalások fonalát a szigetről. Azt is bejelentették, hogy ha (megint) nem tudják egymás között elrendezni az ügyet, akkor a hágai Nemzetközi Bíróságra bízzák majd a döntést, az akkori dán miniszterelnök pedig azt mondta, hogy „ideje véget vetni a zászlóháborúnak.”
Adja magát a kérdés, hogy miért tartott innen még több mint másfél évtizedig, mire sikerült hivatalos határvonalat elfogadnia a két országnak.
Erre nincs egyértelmű válasz, de úgy tűnik, hogy a Hans-sziget összességében elég mellékes téma volt ahhoz, hogy majdnem mindig legyen legalább egy fontosabb ügy az illetékes államok diplomáciai fókuszában, viszont nem volt elég jelentéktelen ahhoz, hogy bármelyik fél engedjen a kérdésben. Bár a sziget önmagában továbbra sem értékes, a globális felmelegedés miatt többen is számolnak azzal, hogy akár az év nagy részében is lehet majd Grönlandtól nyugatra és Kanadától északra hajózni. (Eddig és többé-kevésbé még ma is elképzelhetetlen). Ha pedig ez bekövetkezik, akkor a Hans-sziget egy hajózási útvonal közepén találja majd magát.
Szakértők szerint a sokéves huzavona után Dánia és Kanada azért épp most kedden írta alá a határvitát rendező megállapodást, mert az orosz-ukrán háború, illetve Oroszország sarkvidéki területi igényei miatt fontossá vált számukra, hogy egységes álláspontot képviseljenek. Ezt a közös álláspontot pedig most szimbolikusan is megpecsételték, amikor Ottawában stílusosan átadták egymásnak a két utolsó piásüveget, mintegy üzenve, hogy két ország között békésen, háborúskodás vagy keserű jogi huzavona nélkül is lehet rendezni a vitákat.
Képek forrása: kiemelt, 1, 2, 3
