Történelmünk tele van háborúkkal, viszályokkal és kegyetlenséggel. A sok pozitív felfedezést, a tudományok rohamos fejlődését és a művészetek virágzását mindig beárnyékolták a harcok és a mérhetetlen, sokszor ok nélküli vérontások. A háborúnál talán csak egy szörnyűbb dolgot követtek el az emberek, ez pedig nem más, mint a népirtás. A történelemórákon, regényeken, filmen keresztül megismerhettük a holokausztot, amely a zsidók, cigányok kiirtását tűzte ki célul. De biztosan mindenki hallott már Sztálin kegyetlenségeiről és az ukrán nép megtizedeléséről is. Cikkemben viszont nem ezen ismert szörnyűségeket mutatom be, hanem olyan népirtásokról írok, amit valószínűleg csak néhányan ismernek.
Kanada: az őslakosok átnevelése
Kanada, az 1800-as évek második fele. Országszerte több bentlakásos iskolai intézményt hoztak létre az ottani őslakos gyerekek számára, akiket erőszakosan szakítottak el családjaiktól azért, hogy ezen iskolákba hurcolják őket. Több, mint száz évig, azaz 1996-ig működtek az előbb említett intézmények, ahol az őslakos gyerekek rettenetes körülmények között éltek. Nem beszélhettek anyanyelvükön, kötelezték őket az angol nyelv használatára, emellett a legtöbb iskolában az adott vallást is kénytelenek voltak követni. Mindennapos volt az erőszak, az elnyomás, és több olyan esetről is beszámoltak, ahol szexuális visszaélés történt. Átnevelő iskolaként hozták létre ezt a rendszert, aminek köszönhetően 4-6 ezer gyermek veszítette életét többnyire éhezés és tbc miatt. Ezen intézmények sokáig működtek. Több tömegsírt is feltártak az iskolák területén, ahol több száz gyermek csontjaira bukkantak. Az ügyet csupán nemrégiben zárták le. A katolikus egyház vezetője, Ferenc pápa elismerte a népirtást Kanadában tett látogatása során. Az állam kártérítést fog fizetni az érintetteknek, azonban a sok-sok szenvedést, halált és veszteséget ez sem hozhatja helyre.
Ruanda: a hutu- tuszi ellentét
1994-ben Ruandában alapvetően két népcsoport élt egymás mellett, a hutu és a tuszi. A tuszik alkották hagyományosan a vezető réteget az országban, ám ami a létszámot illeti a hutuk voltak többségben. A szörnyűség évében ennek ellenére hutu vezető kormányzott Ruandában, aki nem volt tudatában annak, hogy népe radikalizálódik, és életére tör. Erről a francia titkosszolgálat értesítette az elnököt, kinek végül valóban a hutu szélsőségesek okozták halálát a szomszédos ország (Burundi) elnökének meggyilkolásával együtt, mivel kilőtték azt a repülőgépet, amin a két vezető együtt utazott. Az ügyet a tuszikra próbálták ráfogni, ám ezután még több merénylet következett, amiket már nem tudtak megmagyarázni. Megölték a miniszterelnök asszonyt, majd kegyetlenül kivégezték azt a 10 ENSZ békefenntartót is, akik a segítségére siettek. A férfiak nemi szerveit levágták, szájukba tömték azt, majd így vetettek véget életüknek. Ezután a radikális hutuk teljesen átvették az irányítást az ország felett, és állami propagandát indítottak arra buzdítva, hogy a hutuk öljék meg a tuszikat. Rádióadásokban és plakátokkal szólították fel a lakosságot a népirtásra, aminek következtében fél millió tuszit kivégeztek. A hutuk sem voltak azonban biztonságban, mivel azokat, akik nem teljesítették ezen parancsokat, és nem értettek egyet a népirtással, szintén kivégezték, így a hutu lakosság is több százezer embert veszített. Az áldozatok száma néhány hónap alatt 800 ezer és 1 millió között volt. A módszerek még talán ennél is meghökkentőbbek voltak, többnyire bozótvágókéseket használtak, a vegyes családoknál a hutukat kényszerítették arra, hogy tuszi családtagjaikat megöljék, a rádióban konkrét neveket olvastak be, akiket ki kellett végezni. A közösségi tereken (iskola, templom stb.) a megjelenő tuszikat szintén kiírtották, és a legtöbb helyen úttorlaszokat állítottak, ahol, ha egy tuszi akart áthaladni, ott helyben kivégezték. A népirtást megkönnyítette, hogy minden ember személyi igazolványán fel volt tüntetve a származása is. A több hónapos borzalomnak az ENSZ-csapatok bevonulása vetett véget akik a ruandai hazafias hadsereg (tuszik közreműködésével) segítségével visszafoglalták az országot. Ezután 600 ezer tuszi tért haza, és 2 millió hutu hagyta el az államot. Ruanda a szörnyűség óta meglepő módon Afrika egyik legbékésebb országa lett.
Kambodzsa: a vörös khmerek és az agrárszocializmus
A Francia Indokína megszűnése után Kambodzsa országát szörnyű hatalmi harcok rázták meg. A kommunisták, a királypárti erők, demokratikus frakciók és több más erő közül a vörös khmerek kerültek ki győztesként (1975). A vörös khmerek a kommunizmus maoista irányát vették alapul, ami azt jelenti, hogy a békés paraszti társadalom megteremtését tűzték ki célul. E nemes cél megvalósítása már kevésbé nevezhető békésnek. Első lépésként a szó szoros értelmében kitelepítettek mindenkit a városokból (még a kórházban fekvő betegeket, nyugdíjasokat, gyerekeket is), és a rizsföldekre küldték őket dolgozni, mivel az ideológia szerint ez számított egyedül értékes munkának. Ezt még radikálisabb tettek követték: megszüntették a pénzt és a sajtót, valamint új időszámítást vezettek be. A szemüvegeseket kivégezték, mivel ezt a műveltséggel kötötték össze és azzal, hogy ők inkább olvasnak, minthogy a rizsföldeken dolgoznának. Szinte minden rendszerellenesnek számított, még az is, ha valaki tudott franciául (rájuk szintén szörnyű halál várt). Minden az állam tulajdonát képezte, még magát a család fogalmát is eltörölték, mivel ezt a burzsoázia szüleményének tekintették. A párválasztást központilag határozták meg, megszabták, ki kivel és mikor közösülhet. A gyerekeket 6 éves koruk után elszakították a szülőktől, a családokat szétszakították. A szörnyű intézkedések közepette közel 3 millió ember vesztette életét a kivégzések, éhezés és túlhajszolás miatt. Néhol még a kannibalizmus is felütötte a fejét az éhínség miatt (a kevés élelem és sok halott indokolta ezt). A rendszer egyik szimbolikus intézménye a Tuol Sleng nevű börtön volt, ahová 15 ezer embert hurcoltak, kínoztak, majd öltek meg. Többek között a vörös khmer tisztek egyik „iskolájaként” is működött a hely, ahol élő embereken gyakorolhatták a különféle kínzásokat. Az itt tartózkodást összesen heten élték túl. A nehéz időszaknak az vetett véget, hogy a vörös khmerek megtámadták Vietnámot, akiket szintén ki akartak írtani, ám nem sikerült nekik. A vietnámiak bevonultak, és szétverték őket (1979). A történetnek nem lett szép vége, a vezető, Pol Pot elmenekült, és Thaiföldön 1998-ig folytatta tevékenységét.
Képek forrása: kiemelt, 1, 2, 3
Sziasztok! Molnár Nadin vagyok, jogász szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Elsőéves korom óta szerkesztőként tevékenykedek a Media Iurisnál, ahol igyekszem mindig változatos, aktuális és érdekes cikkekkel lekötni az olvasók figyelmét. Az írás már nagyon régóta fontos szerepet tölt be az életemben, ezért boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy gondolataimat másokkal ilyen módon is megoszthassam.
