[metaslider id="9331"]

Trianoni béke

  1. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést, az I. világháborút lezáró, Párizs környéki békék rendszerének részeként. Ezzel a győztes antant hatalmak teljesen átírták Európa térképet, köztük az akkori Osztrák-Magyar Monarchia határait is drasztikusan átalakítva, amely egy életen át fájó és mély sebet ejtett a nemzetben.

A szerződést a felek, budapesti idő szerint 1920. június 4-én 16:32-kor írták alá a versailles-i Nagy-Trianon kastély széles folyosóján, a La galérie des Cotelles-ben. A szerződésben a győztes felek kijelentették, hogy Magyarország felelős a háborúban győztes államoknak okozott károkért, további cikkeiben és függelékeiben pedig részletesen szabályozták az ennek következtében teljesítendő jóvátétel feltételeit. A trianoni békeszerződést a Magyar Királyság nevében az 1920 márciusában Horthy Miklós által kinevezett Simonyi-Semadam-kormány képviseletében Benárd Ágost, a magyar népjóléti és munkaügyi miniszter, a küldöttség vezetője és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár írta alá. A választás azért esett rájuk, mivel a közismert politikusok egyike sem akarta magát kellemetlen helyzetbe hozni és magukra haragítani az egész nemzetet a végzetes és máig is meghatározó trianoni békeszerződés aláírásával. A kastélyban tartott ceremónián Benárd Ágost tiltakozása jeléül állva írta alá a békeszerződést. A békediktátum elsődleges célja Németország és a háborúban vele szövetséges országok alapvető meggyengítése volt. Ezen felül a jelentős háborús jóvátétel követelése, valamint a soknemzetiségű nagyhatalmak egységének meggyengítése, megtörése. Ennek a feltételnek célkeresztjében például az Osztrák-Magyar Monarchia vagy az Oszmán Birodalom állt. A döntéshozók a magyarokkal szembeni Európa szerte létező ellenséges hozzáállást sem tudták figyelmen kívül hagyni. Igyekeztek teljesíteni azokat a területi ígéreteket is, amelyeket a háborúban való részvételért Szerbiának és Romániának tettek. Bár a rendezés vezérelve alapvetően a nemzeti önrendelkezés volt, az elv csak a győztes oldalon álló országok esetében érvényesült, Magyarország esetében nem. Ebben jelentős szerepe volt annak a törekvésnek, hogy az új határok mentén történő jövőbeni magyar katonai mozgósítást megnehezítsék a stratégiai vasútvonalak elcsatolása által. Az így létrejött határoknak köszönhetően a Kárpát-medence magyar népességének egyharmada, több mint 3 millió fő került a magyar állam határain kívülre. Különösen kirívó, hogy Magyarország új északi, keleti és déli határának másik oldalán egy tömbben élt összesen mintegy 1,5 millió magyar. A történelmi okirat Magyarország új határainak megállapítása mellett 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Emellett tartalmazta az akkor létrejött Népszövetség alapokmányát is. Franciaország egyértelműen az új államok, mint Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia mellett állt a határok rendezésének kérdésében, hiszen ezzel azok a lekötelezettjeivé váltak. A legtöbb kérdésben a francia törekvések érvényesültek, ezeket főleg Nagy-Britannia vitatta. A brit nagyhatalmi politika irányelve kezdetben az etnikai igazságosság eszméjén alapult, amelyet azonban hamar felülírtak stratégiai érdekei. A két nagyhatalom között egy sajátos kompromisszum jött létre, amely szerint Franciaország engedett gyarmati követeléseiből Anglia javára, cserébe Nagy-Britannia engedett a közép-európai kérdésekben Franciaország javára. Ma mintegy 2,3 millió magyar él a Kárpát-medencében Magyarország határain kívül. A trianoni békeszerződés etnikai és terület hátrányain kívül a gazdasági következményei is igen súlyosak voltak. A háború előtt dinamikusan fejlődő ipar nyersanyag bázisainak, mint például a vasérc és szénbányák jelentős része idegen fennhatóság alá került. A jelentősebb mezőgazdasági területek elcsatolásával pedig a malomipar őrlőkapacitása kihasználatlan maradt. Magyarország a régi nemzeti vagyon mintegy 38%-ával rendelkezett. A békeszerződés ma ismert, területi előírásai ellenére szomszédos államok igényeihez képest Magyarország számára úgymond kedvezőbben jelölték ki az új határokat. Ausztria 1919 nyarán nyújtotta be igényét a nyugat-magyarországi területekre. Magyarországnak 1921. augusztus végén kellett átadnia az osztrákok javára megítélt területet. A kormány látszólag teljesítette is ezt a követelést, azonban a Nemzeti Hadsereg egykori tisztjeit arra ösztönözték, hogy szervezzenek fegyveres ellenállást. Ehhez főleg helyben toboroztak önkénteseket. A felkelőket, mivel hivatalosan nem tartoztak semmilyen szervezethez, Rongyos Gárdának nevezték. A magyar felkelők több alkalommal összecsaptak a terület birtokbavételére érkező osztrák csendőralakulatokkal, amelyek nem számítottak ellenállásra, így visszavonultak. A magyar fegyveres ellenállás állandósult, az antant hatalmak pedig úgy döntöttek, beleegyeznek abba, hogy Sopron és környéke népszavazással rendelkezzen, hogy hova is szeretnének tartozni, feltéve, hogy ha az Ausztriának átadandó terület többségét ténylegesen kiüríti Magyarország. Ez kielégítő megegyezés volt a magyar kormánynak, mivel a többi területen egyébként is kisebbségben voltak a magyar anyanyelvűek. A soproni népszavazáson, amely 1921. decemberében történt meg, a Magyarországhoz tartozást választók nyertek, annak ellenére, hogy a város lakosságának 52%-a német anyanyelvű volt. Ekkor a nemzetgyűlés 1922-ben Sopron városának a „Civitas fidelissima”, vagyis leghűségesebb város címet adományozta. A békediktátum 1921. március 31-én lépett életbe. A 2010-es kedvezményes honosítási törvénynek köszönhetően 940 ezren már felvették a magyar állampolgárságot. 

EnglishGermanHungarian