[metaslider id="9331"]
tor

Tortúra

Az előző cikkben az akkuzatórius eljárás sikerének legnagyobb hátráltatóját, az istenítéleteket mutattam be pár gondolatban. Most pedig, – hogy teljes legyen a kép – szólnék néhány szót a tortúráról, ami a későbbi, az inkvizitórius eljárás egyik legjelentősebb hibája volt az igazságos döntéshozatalban és a hatékony nyomozásban. 

Az inkvizitórius eljárás

Az inkvizitórius eljárás több tekintetben is eltért elődjétől, azonban erről majd egy másik cikkben számolnék be részletesebben. Ennek ellenére most nagyon fontos kiemelnem azt, hogy az egyik legnagyobb különbség a bizonyítási eljárásban mutatkozott meg. Az istenítéleteknél nem az evilági személyekre bízták azt, hogy eldöntsék, a vádlott bűnös-e, avagy sem. Viszont az idő előrehaladtával és az eljárás gyökeres megváltozásával már nem az Istent hívták segítségül és nem a próbák kimenetelét tartották mérvadónak, hanem a gyanúsított személyek vallomását. A teljes bizonyítottságot ugyanis az jelentette, ha a vádlott bevallotta bűnösségét és azt nyilatkozta, az adott tettet/bűncselekményt ő követte el. A kihallgatások azonban nem egészen úgy néztek ki, mint ahogy most kinéznek napjainkban. A vádlottat ugyanis tortúrának vetették alá és az ott elhangzott vallomást jegyezték le papírra, amit később a bírónak adtak át. Ez a fajta kihallgatás viszont ahogyan a büntetések is, rendkívül kegyetlenek és embertelenek voltak. Érdekesség azonban, hogy nem csak magát a vádlott személyt, hanem a tanúkat is alávetették ennek a szörnyűségnek. Nem is kell mondanom, hogy sokszor mennyire lehetett hiteles maga a vallomás. 

A bíróság inkább arra törekedett, hogy találjanak EGY bűnöst, nem pedig arra, hogy megtalálják A bűnöst. Ezért amikor az adott személytől megkérdezték, hogy ő követte-e el az aktuális bűncselekményt vagy bármilyen más tettet és ő erre ártatlannak vallotta magát több alkalommal is, akkor küldték őt be a kínzókamrába, ahol válogatott módszerekkel próbálták meg belőle kicsikarni azt a választ, amit a bíróság hallani akart.

tor

Természetesen használtak más eszközöket is ahhoz, hogy eljussanak legalább egy gyanúsítotthoz, ezek viszont nem bizonyítéknak, csupán gyanújelnek számítottak (indicium). A kihallgatottnak nem volt nagy esélye emiatt arra, hogy meggyőzze a bíróságot ártatlanságáról. Akinek azonban valahogyan mégis sikerült tartania magát saját igazához, annak nagyon nagy fájdalomtűrő képességre és kitartásra volt szüksége. Emiatt előfordulhatott egyértelműen olyan is, hogy az adott személy valóban bűnös volt, mégsem kapta meg méltó (vagy legalábbis néhány esetben méltó, legtöbbször inkább eltúlzott) büntetését, hiszen képes volt tartani magát a kínzások közepette. Ugyanez előfordulhatott fordítva is, hogy egy ártatlan személyt ítéltek akár halálra amiatt, amit valójában el sem követett, ha nem tudta tűrni a kínzásokat és a fájdalmat. Sokan el sem jutottak a tortúráig, annyira féltek az ott történő dolgoktól, hogy azonnal bűnösnek vallották magukat. Valószínűleg emiatt a tanúk vallomástétele sem volt mindig hiteles, hiszen miért is szenvedtek volna egy olyan emberért, akit talán nem is ismertek és aki feltehetőleg akár egy gyilkosságot is elkövetett. 

A tortúra a maga a kegyetlensége és nagy testi károkozása ellenére – mint ahogyan azt már említettem – csupán a bizonyítási eljárás egyik fő elemét képezte, nem pedig magát a büntetés részét. Habár a kínzókamrában átélt élmények is elegek lehettek volna büntetésnek, azt nem sokan látták, csak éppen azok a személyek, akik végezték és akin vagy akiken végezték. Tehát ezen felül hoztak sokszor még kegyetlenebb ítéleteket, amit már sokan végig nézhettek nyilvánossága miatt. A büntetések embertelensége és szigorúsága ugyanis leginkább abban állt, hogy az embereket, tehát magát a népet félelemben tartsák és elrettentsék az esetleges bűncselekmények elkövetésétől. 

 

A tortúra folyamata

Az előbb említett tényekre, miszerint a tortúra nem a büntetés része, egyáltalán nem voltak tekintettel annak végrehajtói. A kínvallatásnak minden területen más és más módszerei léteztek, az akkori emberek ebben is szabadjára engedték a fantáziájukat csakúgy, mint a büntetéseknél. Eleinte, azaz a vallatás kezdetén még kisebb testfenyítésekben részesült a vádlott, ám az idő előrehaladtával és a kívánt vallomás elmaradásával egyre durvább és fájdalmasabb eszközökhöz nyúltak. Először – mint ahogyan azt már egyszer leírtam – felszólították a gyanúsítottat arra, hogy tegyen vallomást. Ha ez nem egyezett azzal, amit hallani szerettek volna, azaz nem volt beismerő, úgy a hóhér megmutatta a kínzókamrát annak berendezésével és eszközeivel együtt a vádlottnak. Sokszor már a látvány is elég volt egy (többször előforduló) hamis vallomás megszületéséhez. Ezután pedig jöttek a kisebb majd nagyobb kínzások. Sokszor odáig fajult a kihallgatás, hogy maradandó sérülést okoztak az adott személynek. Enyhébb módszernek számított az elején az ujj csavargatás és kisebb fogókkal és csípőkkel történő „jobb belátásra kényszerítés”. Ha ez nem volt elég, akkor vetették be a tüzes vasat és az ehhez hasonló komolyabb eszközöket. Végső soron elég népszerű volt az úgynevezett spanyolcsizma, ami a különböző országokban nem egyformán volt használatos. Hazánkban ez a módszer annyit tett, hogy a vádlott kinyújtott lábait két fadeszka közé tették és azokat egyre inkább összeszorították egészen addig, amíg a vére is kiserkent. Összefoglalásul tehát láthatjuk, hogy a fokozódó brutalitás jellemezte ezen eseményeket. 

tor

A rendszerben annyi „kedvezmény” adatott a kiszolgáltatott vádlottaknak, hogy vallomásukat a tortúra után visszavonhatták a bíróság előtt. Ilyenkor sok esetben elvileg nem ismételhették volna meg az eseményt, viszont ezt nem mindig tartották be. Sokan hivatkoztak a hamis vallomás okaként arra, hogy milyen fájdalmakat kellett átélniük, amik hatására mondták azt, amit. Viszont sajnos ezzel nem voltak előrébb a gyanúsítottak, ugyanis ebben az esetben a tortúrát akár kétszer is megismételhették az újabb vallomások miatt. 

 

A kínvallatás “virágkora”

A tortúra intézménye az újkorban csúcsosodott ki igazán és élte virágkorát. Az eljárások humánusabbá tétele során sem engedték el teljesen ezt a módszert, csupán enyhítettek az eszközökön. Megítélése azonban szinte mindvégig, minden szakaszában negatív, hiszen legtöbbször hamis ítéleteket eredményezett és eltérítette a bíróságot az igazságosságtól. A tortúra megszűnését több uralkodó és nemzet hozzájárulásával számolták fel vagy enyhítették. Ilyen volt például az Angliában kiadott Bill of Rights is vagy pedig Mária Terézia tevékenysége. Napjainkban ez a fajta bizonyítási módszer már a legtöbb államban be van tiltva, azonban teljesen nem tűnt el sehonnan sem. A legtöbb helyen valamilyen enyhébb formája mai napig létezik és működik, természetesen nem papíron. Ezzel szinte mindenki tisztában van, akár Hollywood-i filmek láttán is, viszont még mindig könnyebb így tanúkat találni akár egy közúti balesetnél, mintha tudnánk, hogy legálisan mehetünk evégett a kínzókamrába. 

 

 

Források: 1, 2

EnglishGermanHungarian