Egyetemisták vagyunk. Fiatalok, frissek, üdék és tettre készek – elvileg. „Te fiatal vagy, neked még bírnod kell a strapát!” – halljuk nagyon sokszor másoktól. De bárhogy is próbálunk néha szuperhősöket meghazudtoló módon és mennyiségben feladatokat elvállalni és elvégezni, s hiába vagyunk akármilyen fiatalok, és akármilyen kompetensek, a teljesítőképességünk véges. De vajon hol húzódik ez a határ?
Amikor bekerülünk egyetemre, az órák meghallgatása, és a tantárgyak sikeres teljesítése mellett számos más tevékenységet ajánlanak figyelmünkbe, amiket végezhetünk. TDK, kutatómunka, kari szervek, zene, idegen nyelvek, sport, különböző kulturális és közösségi programok – csak hogy néhányat említsek abból a rengeteg lehetőségből, amelyeket az egyetem tartogat. Az oktatók, diáktársaink, de még a különféle közösségi média platformok hirdetései is számtalanszor felhívják a figyelmünket arra, hogy használjuk ki ezeket a lehető legnagyobb mértékig. De vajon mit is takar ez a mérték?
Nos, erre egy egzakt választ adni igencsak nehéz, hiszen az, hogy ki mennyi feladatot tud elvállalni, és mennyi terhet bír elcipelni a hátán, egy több tényezős egyenlet, és mindenkinek egyéni. Mindössze annyi a biztos, hogy a napja mindenkinek 24 órából áll, amit egyetemistaként a korábbi, gimnáziumi évektől, illetve a későbbi, előreláthatólag állandó munkával töltött évektől eltérően némileg szabadabban tölthet meg mindenki tartalommal.
De ez a szabadság komoly felelősség is egyben. Sokan megfogalmazták már, hogy az egyetemi évekre úgy érdemes tekinteni, mint egyfajta befektetésre, hiszen a mostani néhány évnyi tanulásunkkal, illetve esetleges egyéb plusz tevékenységeinkkel alapozzuk meg az elkövetkezendő sok-sok évet. Nos, ez egyrészt nagyon motiválóan is hangzik, másrészt viszont igencsak nagy terhet ró a még éppen csak útjukat kereső fiatalokra. Sokat hallhatjuk, hogy egy egyetemi szakon – különösen azokon a szakokon, képzési területeken, amelyeknek a végzettjei között kimutatható versengés van – nem elég tanulni, hanem kell még valami, kell valami plusz, kell valami, amivel kitűnhetünk a többiek közül. Ahogy azt is számtalanszor hangsúlyozzák nekünk, hogy használjuk ki ezeket az éveinket, és használjunk ki minden lehetőséget, amit kapunk.
Jómagam egyáltalán nem vagyok az időkezelés nagymestere, bár ezzel az érzéssel valószínűleg nem vagyok egyedül az egyetemisták körében. Viszont van egyetlen aranyszabályom, amit bárkinek jó szívvel merek ajánlani, ez pedig az, hogy mindig azokat a programokat helyezem előtérbe, amelyek vissza nem térő alkalmak, mind a tanulás és iskolai lehetőségek, mind a bulizás, barátkozás terén. Persze még így is előfordul, hogy sok fontos dolog is kerül előtérbe, és összetorlódnak a feladatok…
Viszont mégiscsak van az embernek egy – kinek magasabban, kinek alacsonyabban húzódó – határa. És ezt átlépni veszélyes lehet. Mindenki ismeri a klasszikus példát arról az egyetemistáról, aki „elbulizza” az egyetemi éveit, és ezzel értékes lehetőségeket veszteget el. Ahogy az sem célravezető, hogy valaki bár (nagyjából) minden nap becsületesen elmegy iskolába, de azon kívül mást sem csinál, mint hazamegy, tanul, eszik és alszik, és beleragad egy helyesnek tűnő, ámde unalmas és embertelen monotóniába. De van egy másik fajta életmód is, amiről kevesebb szó esik, de véleményem szerint legalább ugyanannyira veszélyes, mint az előbb leírt típusok: ez pedig a túlvállalás.
Mert megvan az egyetemistáknak az a csoportja, egy nem is olyan vékony réteg, akik éppen abból a megfontolásból, hogy minél inkább kihasználják a lehetőségeket, rengeteg mindent elvállalnak, csatlakoznak több programhoz is még a „mezei” tanuláson kívül. Ezzel együtt vállalva álmatlan éjszakákat, feszített munkatempót és sűrű napirendet is. Ami egy bizonyos szintig rendben is van, de könnyű elérni azt a pontot, amikor kiég az ember. Ez pedig nem szégyen, és nem is biztos, hogy feladatok leadásával lehet csak megoldani – egy jó time management-terv is nagyon sokat segíthet, amelynek a kialakításához sokfelé fordulhatunk segítségért, bár a való életben meg is valósítani mindig sokkal nehezebb.
Mielőtt még úgy tűnne, hogy bort iszom, és vizet prédikálok, be kell valljam: én is túlvállaló típus vagyok. Én is feszegetem a határaimat. És azt mondom, hogy ez egy darabig járható út is, mivel úgy gondolom, hogy ezek az évek éppen arról szólnak, hogy kísérletezzünk, megismerjük magunkat, hogy faltól-falig elmenjünk és valóban megismerjük azt a bizonyos határt. Hiszen amíg nem próbáljuk ki ezt is, meg azt is, meg még azt is, és mindent, amit szeretnénk, addig nem tudhatjuk, hogy mire is vagyunk képesek. Így szerintem elérni a határainkig nem baj, sőt, éppen ebben rejlik talán a megoldás arra, hogy ne is tegyünk kevesebbet, mint amit tudunk, de többet se. Mindössze arra kell figyelnünk, hogy mikor jelzi a testünk és a lelkünk azt, hogy ’elég’, és ekkor átgondolni, hogy hogyan tovább. Mert a szervezetünk igenis jelez – még ha nem is vesszük észre, vagy nem akarjuk. És nem nehéz egy kudarcnak megélni, ha azt érezzük, hogy valamit nem bírunk tovább – de mégsem így kell felfogni, hanem nyugodt szívvel megpróbálni elengedni azt, ami már nem fér bele, vagy pedig megtervezni, hogy hogyan is férhetne bele, hiszen a testi-lelki egészségünknél nincsen fontosabb.
Sziasztok!
Molnár Maja vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakos hallgatója és a Media Iuris szerkesztője. Mindig is szerettem szerepelni, mások elé tárni a gondolataimat, és számos téma iránt érdeklődöm, így nagyon szívesen olvasok vagy kérdezek másoktól, és az a célom, hogy nem csak a magam, hanem mások látókörét is szélesíthessem ezzel.
