Rózsaszín köd és félelmek az anyaság körül

A mai napon ünnepeljük azt az egy dolgot, ami tagadhatatlanul jelen van és évezredeken át változatlanul fennmaradt; az anyákat és az anyaságot. Ez a gondolat tehát az anyák napja margójára született.

Nagycsaládban nőttem fel, tudom milyen nehéz az anyák munkája, ismerem a félelmeiket, a hátrányait. Tudom, hogy a csillámporos idea alatt mennyi fáradalom, düh, kétségek és gyakran csalódás áll. Azt sem tagadom, hogy aki egyszer bevállalja, az egy olyan szerepbe bújik bele, amit soha nem fog levetkőzni még akkor sem, ha úgy érzi nem bírja tovább. Mind ezek tudatában mégis azt állítom, hogy igenis megéri. És hogy az a rózsaszín felhő, amit a téma köré vontak nem csupán tévképzet, hanem egy nagyon is valós érzelmi töltet. Ezért mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni azoktól, akik most egy kívülálló személy higgadt gondolataira vártak, mert ez a cikk nem erről fog szólni. Az említett csoporttól tehát azt kérem, hogy vagy keressenek egy, az igényeiknek megfelelő írást, vagy olvassák végig ezt a mostanit és hagyják, hogy meggyőzzem őket, miért nem létezik az anyák napja örömkönnyek nélkül.

Mindig is úgy gondoltam, hogy az anyaság egy nemes dolog és elismerést érdemel, de azt egyszerűen nem bírtam felfogni, hogy mi vonzza nők millióit abban, hogy egy fél életen át másokról gondoskodjanak, lemondjanak az önmegvalósításról abban reménykedve, hogy a munkájuk 10-20 év távlatából sem fog kidobott időnek tűnni. Sok különböző családot láttam a környezetemben, egyedülálló anyákat, egygyerekes karrieristákat, nevelőszülőket és akár 6-7 gyermekes anyákat is. Nagyon megoszlik, hogy ki hogyan éli meg ezt a szerepet, de egy biztos: senkinek sem könnyű. Láttam, hogy mennyi munkával jár egy gyermek felnevelése, mennyi mindenről mond le egy anya azért, hogy egy olyan személyt lásson el, akit nem is ismer, fogalma sincs róla, hogy egyáltalán viszonozni fogja-e a bele fektetett energiát. Sőt, ha kicsit őszintébb akarok lenni még az is felmerült bennem, hogy jobb talán bele sem kezdeni. Na de egyszóval nem vonzott ez az egész egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam úgy igazán testközelből, amíg tinédzser koromban bele nem csöppent a családunkba egy delikvens személy.

Említettem, hogy ez egy érzelgős írás lesz és ismételten szeretnék elnézést kérni a szentimentalizmusomért, de ahogy megláttam azt az icipici embert azzal a kicsi kezével és a nagy kék szemeivel, egyszerűen mintha kitörölték volna az egész addig gyűjtögetett érdemi gondolataimat. Megszűnt minden racionális megfontolás és egyszerűen csak beleszerettem. Nem kellett többet magyarázni arról, hogy mi a gyermeknevelés szépsége vagy pro és kontra érveket felállítani a gyermekvállalásról. Azonnal megértettem mindent. Nem, elnézést nem megértettem, mert ez a szó feltételezi az értelem közreműködését a szituációban, a helyes szó inkább a „megéreztem” vagy az „átéltem”. Mindezt csupán egy kisgyermek látványától, pedig nem is voltam az anyja. Az anyaság tehát nem csupán egy ténylegességi állapot, hanem annál sokkal több, amiről nem lehet elválasztani az érzelmi töltetet. És ezt hozzám hasonlóan nagyon sokan csak akkor élik át, amikor már benne vannak, amikor már átélték a fogalom beteljesedését. Erre nem lehet észérvekkel felkészülni. Az alkalmasságot egyszerűen az alkalom szüli.

Tudom, hogy nem mindenki esik hozzám hasonlóan azonnal extázisba egy kisgyermek látványától és úgy gondolom, hogy ennek nem is szabad egy kényszernek lennie. Mindenkinek szabadsága van olyan életet élni, ami számára szimpatikus, ezért ne ítéljük el azokat, akiknek nem a gyermekszülés életük értelme, de azokat sem, akik ebben a szerepben tudnak igazán kiteljesedni. Gyakran kerül az anyaság tárgyiasítva a konzervatív és a feminista tábor harcainak kereszttüzébe, pedig ennél sokkal több. Nem szabad ideológiaként kezelni. Tekintsünk rá a legnemesebb szakmaként vagy egy számunkra teljesen idegen életpályára. Egy dologban egyet kell, hogy értsünk: megérdemlik az elismerést. Ez viszont kötelességünk, és ami még a legracionálisabb értelmezésben is igaz: hogy a szüleink nélkül mi sem lennénk. Ezért legyünk hálásak az anyákért!