Manapság sokan ódzkodnak a kortárs költőktől, íróktól, hiszen megannyian közülük bújnak a meg nem értett művész szerepébe. Persze az artisztika, az irodalom is igen sokrétű és szubjektív, ugyanis nem mindenkinek tetszhet ugyanaz a festmény, ugyanaz a vers és ugyanaz a regény. Noha meglehet, hogy jelenbeli irodalmáraink gyakran fogalmaznak nyers, kissé érthetetlen stílusban, azonban akadnak közöttük olyanok is, akik a „hétköznapi ember” nyelvén alkotnak. Momentán gondolok itt Krusovszky Dénesre, akit nemzedékünk egyik legjelentősebb költőjének tartanak. Nevéhez kötődik több verses, gyermekverses kötet, kritikák, tanulmányok, azonban alkotott a próza világában is. 2019 februárjában jelent Akik már nem leszünk sosem című regénye, amelynek története több idősíkon fut végig.
A regény helyszíne
Az őszintét megvallva, azért is áll közel hozzám ez a szerzemény, mert a cselekmény nagy része lakóhelyemen, Hajdúnánáson (a regényben Hajdúvágás) játszódik. Felmerülhet bennünk a kérdés, legalábbis bennem felmerült, hogy miért változtatta meg a város nevét Dénes, hiszen mint kiderült itt nőtt fel ő is. Elmondása alapján a város nem áll közel a szívéhez, elmaradottnak, kamaszvárosnak tartja, mert hiányzik a 18-40 éves korosztály nagy része, mivelhogy sokan elköltöznek, máshol vállalnak munkát és kezdik meg a nagy betűs életet. Ezen emóciói késztették a város nevének megváltoztatására, amelynek ihletője volt Hajdúnánás város címere, melyben két levágott török fej is található, ezt a műben egy párbeszéd is taglalja.
A történet
A történet 1990-ben indul egy amerikai városban, ahol halálra gázolnak egy munkába igyekvő embert. Ez a rész nem hosszú, nem tudunk meg sok mindent az áldozatról, csak sejtelmesen annyit, hogy valamiért el kellett hagynia szülővárosát, hazáját. Első olvasásra bennem felmerültek olyasfajta gondolatok, hogy ugyan mi értelme van ennek a prológusnak, de későbbi olvasásra megértettem, hogy a történet szempontjából nagy jelentőséggel bír ez a pár oldal is.
Mindezek után 2013-ba csöppenünk, egy újságíró életébe nyerünk betekintést, aki egyébként az egész regény főszereplője. Egy vitát követően kerekedik fel Budapestről és indul el fiatalkora városa felé, Hajdúvágásra, egy esküvőre. A történet szinte leghosszabb része ezen az idősíkon fut, több mindent megtudhatunk a regény egyik központi alakjáról. Ez az alkotás számomra egy „megmondóka” az elmulasztott lehetőségekről, a dolgokról, amiket megtesz az ember, ám később azt gondolja bár ne tette volna. Családi kapcsolatok, amelyek máshogy is alakulhattak volna, de nem alakultak, hiszen nem tettek érte. Elsőre ezek a mondatok kissé klisésnek, tipikus drámai irománynak tűntetik fel Krusovszky művét, amelyben a szereplők az egész történeten keresztül csak vívódnak magukkal és egymással is, majd a végén jön a happy end. Azonban ne higgyük, hogy ez valóban így történik: a cselekmények sorozata, bármelyik idősíkon is futnak keresztül, tele vannak nem várt meglepetésekkel.
2013-ból egy magnó, egy kazetta repít vissza minket 1986-ba, egy tüdőgondozóba, ahol egy tüdőbénult beteg és egy ápoló áll a középpontban. Az ápolt öregember senkihez nem szól, vagy akihez igen azzal zsémbes és gonosz, ám a fiatal ápoló fiúval mégis képes megértetni magát. Elmeséli neki fiatalkorának sorsdöntő pillanatait és így szállunk fel ismét az idővonatra, melynek következő megállóhelye 1956. október 23-a. Egy kisvárost látunk, nem titok Hajdúvágást, s az ott kibontakozó forradalmi eseményeket, melyek békésnek indultak, ám nem végződtek úgyszintén zavartalanul. Ebben a cselekményszálban természetesen az idős ember van a középpontban, ám a „mese” végén ismét visszamegyünk 1986-ba, ahol az ápoló, a beteg kérésére, felvette magnóra történetét, holott ezt megtiltották neki. A ’86-os szál sejtelmesen, egy tragédiával zárul. Az író képzeletünkre bízza azt, hogy mi is történt valójában, azonban az előzményekből kiindulva nem nehéz kitalálni, legalábbis én a könyv olvasása közben sejtettem mi történhetett a szobában.
Utolsó idősíkunk mely a regényben szerepel 2017-ben, Bécsben játszódik, ismét az újságíró mesél nekünk. Egy váratlan betegség folytán több időt tölt el az apjával, mint addig bármikor, s többet is beszélnek egymással, mint az előtt bármikor. Az édesapa olyan dolgokról beszél fiának, amiről ezidáig nem ejtett szót soha. Ezzel megkezdődik a kusza cselekmények összefonódása egy egésszé. Kiderül pontosan mi történt 1986-ban a tüdőgondozóban, fény derül arra is, hogy ki volt pontosan az 1990-ben elgázolt áldozat, s arra is, hogy ki volt az ápoló fiú.
Értékelés, ajánló
Számomra megnyerő volt ez a regény, egyrészről azért, mert tetszett és elragadott az elbeszélő megválasztása: egy, a 20-as éveiben járó férfi, aki már régen kilépett a kamaszkorból, ám még nem olyan érett, hogy felfogja teljesen a felnőttek világát, noha már régóta „abban él”. Másrészről magával ragadó és impozáns, ahogyan leírja az egész történetet. Egyszerűen kezdi mesélni a cselekményeket és csak később kezdenek el előbújni az addig múlt árnyékában meghúzódó események, amelyek nem csak a szereplőket, de az olvasót is hidegzuhanyként érik. Sikerül óvatosan megfogalmazva írnia a kis- és nagyváros egzisztenciális problémáiról, az ország saráról. A szereplők, a helyszínek élethűek, aki járt már az említett városokban könnyen maga elé tudja képzelni az összes említett színhelyet. Nem állít fel elénk magasztos alakokat, akikről olvasva azt gondoljuk: hagyjuk már, ilyen a való életben nem is létezik. Valóságos, hűsvér emberekről olvasunk, akik teszik a dolgukat, mennek ide-oda, hibáznak, megbánják és megpróbálják azt kijavítani.
Mindenkinek merem ajánlani a könyvet, aki szereti a valóságos, kissé történelmi jellegű regényeket, engem magával ragadott mind az 540 oldal. Bátran kijelenthetem, hogy egyik kedvenc könyvemnek nevezem Krusovszky Dénes alkotását, mert a leírása egyszerűen megérhető, de mihelyst kizártam a külvilágot és belekezdtem az olvasásba, még akkor is a történet hatása alatt voltam, amikor a regényt már régen befejeztem.
Sziasztok! Kondora Petra vagyok a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának hallgatója. Már egészen kiskorom óta nagyon szerettem, és szeretek olvasni, az irodalom mindig is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott. Az írás terén eddig komolyabb közegben sose próbáltam ki magam, mindig csak a fiókom olvasta a papírra vetett gondolataimat. Az, hogy bekerültem a Media Iurisba nem csak annyit adott nekem, hogy belevethetem magam az újságírás kalandjaiba, hanem azt is, hogy egy ilyen összetartó, csoda csapathoz tartozhatok.
