Sokszor kapja magát azon az ember, hogy egy-egy üres pillanatban gondolatai a múltban szárnyalnak. Édes érzéssel vagy akár keserű gondolatokkal átszőtt emlékek jutnak eszükbe, például, hogy milyen volt az élete egy évvel ezelőtt, az akkori önmagához képest mennyit és milyen irányba változott. Sikerült-e elérnie terveit és céljait, vagy még az ahhoz vezető utat járja-e be. A nosztalgia egy teljesen hétköznapi jelenség, kivétel nélkül mindenkit elkap néha a múltban való merengés kísértése.
Ez személy szerint velem sincs másképp, viszonylag sokat mélázok a múlton. Épp a napokban gondolkodtam azon, hogy az egy évvel ezelőtti énem most hogyan értékelné jelenlegi életemet. Egy évvel ezelőtt még bőszen vártam az értesítést az egyetem felől, vajon felvételt nyertem-e az általam kiválasztott egyetemre, Pécsre. Azidőtájt sokat gondolkodtam a jövőn, kissé félve, ugyanis az egész mondhatni homályos volt még számomra. Vajon felvesznek oda, ahova szeretnék menni? Egyáltalán járhatok majd ténylegesen egyetemre? Ilyesféle gondolataim voltak egész nyáron, sőt, még a szemeszter megkezdése után is, hiszen bármelyik percben véget lehetett vetni ennek az „álomnak”.
Ha szépen sorjában, témáról témára járva szeretném összegezni az „elképzelést kontra valóságot”, talán az emberekkel kezdeném. Sok embernek rossz szokása, hogy – egy szólással élve – előre isznak a medve bőrére, de néha szinte lehetetlen megállni, hogy ne engedjünk a kísértésnek. Természetesen, mint sok más évfolyam- és szaktársam, még mielőtt felvételt nyertem volna, szinte napi rendszerességgel visszatértem a PTE social media oldalaira, videókat néztem, böngésztem a kari szervek között. Elképzeltem, milyen lenne, ha én is egy lennék közülük, ha én is tartoznék valakikhez. Persze amint jött az értesítő, még alaposabban és még többször gyűjtöttem mindenféle információt a jogi karral kapcsolatban. Nem mondom, hogy teljesen más volt élőben megtapasztalni a látottakat, de azért bőven értek meglepetések. Nem is akármilyenek, hanem többnyire kellemesek. Sok egyetemista ismerősöm mesélte, hogy egy egyetem légtere és környezete merőben eltér a középiskolaitól. Ilyenkor belegondol az ember, legyint egyet, de nem veszi annyira komolyan. Ennek ellenére szerintem ez volt a legnagyobb és egyben legpozitívabb csalódás az egyetemmel kapcsolatban. Már az elején, az első napokban lehetett érezni, hogy sokkal másabb az atmoszféra. Természetesen itt is megvannak a különféle hierarchiák, de kevésbé látható és érezhető módon, mint egy középiskolában. A szaktársak végtelenül segítőkészek, konkrétan bárkihez lehet fordulni bármilyen kérdéssel, és ha az adott illető esetleg nem tudná megválaszolni a kérdésünket, átirányít olyanhoz, aki vagy jártas a témában, vagy igazából ez a „dolga”. Különösképpen meglepődtem, amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy itt bizony már felnőttként kezelnek engem is.
A második dolog, amiről említést tennék, az maga Pécs városa lenne. Pécs volt szinte a döntő tényező a felvételi rangsor kialakításában. A felvételi előtti évben jártam itt először, és a város szó szerint magába zárt. Pedig csak úgymond „turistáskodni” jöttem ide. A hangulat, az atmoszféra, a pezsgés… Egy szó, mint száz, lenyűgözött már az első pillanatban, és körülbelül azóta bolygatta a fantáziámat, vajon milyen lenne ide járni egyetemre? Izgalmas, abban biztos voltam. Volt egy olyan érzésem, mintha ez a város sohasem aludna. Ez az első héten be is igazolódott, ugyanis nemhogy a város, de én is alig aludtam valamit. Mindig volt hova menni, mindig volt hol lenni, és a mai napig találok (persze merő véletlenségből) olyan helyet, ahol nemcsak nem voltam, de még nem is hallottam róla. Egy pécsi hallgató, legyen az ÁJK-s vagy BTK-s, bárhová megy a városban akár egy hétköznap estén, kivétel nélkül mindig talál olyan társaságot, akiket vagy ismer, vagy akikhez tud csapódni. Nem véletlenül nevezik Pécset egyetemvárosnak, először én sem tudtam, ez mit takar pontosan. Sok egyetemista tanul itt, vagy ez valamilyen más meghatározást takar? Körülbelül ennek megválaszolásához is csupán egy hétre volt szükségem: szinte minden az egyetemisták igényeihez lett kialakítva.
Végül, a harmadik dolog, amit mindenképpen meg szeretnék említeni, az bizony maga a képzés és a jog világa lenne. Ugyan az elképzelés, miszerint Pécs, mint egyetemi tanulmányaim „székhelye” csak másfél évvel korábban látott napvilágot, a tény, hogy mindenképpen jogot szeretnék tanulni, már a középiskola elején megfogalmazódott bennem. Ehhez a célhoz igazítottam mindent, az érettségit, a nyelvvizsgákat és a gondolataimat is. Éveken át érlelődött bennem a gondolat, és persze emellett az elképzelés is, milyen lesz vajon jogot tanulni. Igazság szerint hallottam róla hideget-meleget. Száraz, unalmas, „ha az első évet túléled, már kezedben a diploma”. Ugyan már, gondoltam magamban. Attól, hogy valakinek nem vált be, attól én még szerethetem, nem? Legalábbis reméltem, hogy így lesz, a sok negatív gondolat, amit ezzel kapcsolatban hallottam, mondhatni bogarat ültetett a fülembe. Ennek ellenére is rendkívül kíváncsian vártam az első római jog órámat, a sokak által félt magyar alkotmány- és jogtörténetet és a híres büntetőjogot. Szerencsémre megcáfoltam minden negatívumot, úgy érzem, jobb helyen nem is lehetnék. Voltak nehézségek, ha még az első vizsgaidőszakban nem is, a másodikban biztosan. Nem voltam hozzászokva a folyamatos tanuláshoz, középiskolában mindenféle erőfeszítés nélkül hoztam az jó jegyeket. Végül is közhellyel élve hibáiból tanul az ember, ezt én csak megerősíteni tudom.
Bár az előző bekezdésben már le akartam zárni a visszaemlékezést, muszáj vagyok említést tenni a kialakult helyzetről. Sok mindent – sőt, szinte az összes „elképzelést” – keresztülhúzott a járványhelyzet és az ehhez mérten tett intézkedések, és persze néha még most is eszembe jut, mennyivel másabb lett volna az első egyetemi évem, ha nem csak két hónapot töltök Pécsen, mégsem bánom, hogy így alakult. Ha más előnye nem is, de annyi biztosan volt, hogy az online térbe szorulás miatt mind a hallgatók, mind az egész kar felfedezett egy egész jól bevált és alkalmazott alternatívát. Úgy érzem, ha nem is mindenkinél volt így, de így is lehetett új barátságokat kötni, így is fenn tudtuk tartani az állandó kapcsolatot a kar hallgatóival és oktatóival egyaránt.
Összegezvén az első egyetemi évem „elképzelését és valóságát”, nyíltan állíthatom, hogy ezt az érzést és a megtapasztalt élményeket senki sem tudja előre elképzelni. Persze közelít hozzá a valóság, még ilyen helyzetben is fényévekkel jobb a valóságban, élőben megtapasztalni, milyen érzés is egyetemistának lenni. És ha már két hónap után ezt gondolom, vajon milyen lesz az élet, ha visszatér minden a rendes kerékvágásba?
Sziasztok, Soltész Evelin vagyok, A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi kar hallgatója. Középiskolában döntöttem el, hogy az egyetem mellett szeretnék írással is foglalkozni, amire tökéletes megoldásnak bizonyult a Media Iuris. Szeretek új kapcsolatokat kialakítani, az interjú készítés nagyon közel áll hozzám. Szinte minden témában otthonosan érzem magam, ezért sokféle cikket fogtok tőlem olvasni; a közélettől kezdve, a gasztronómián át egészen a tudományos cikkekig.
