Bizonyára sokan hallottak már a Milgram-kísérletről, amely Stanley Milgram szociálpszichológus nevéhez fűződik. Ezt a tesztet a Yale Egyetemen végezték el, lényege pedig az volt, hogy demonstrálja azt a jelenséget, miszerint az emberek képesek végrehajtani agresszív cselekedetet, ha egy felsőbb hatalom vállalja azért a felelősséget. Cikkemben ilyen és ehhez hasonló kísérleteket szeretnék bemutatni az olvasóknak, amelyek a történelem során népszerűvé váltak.
Milgram-kísérlet
A kísérletet először 1962-ben végezték el. Három résztvevője volt, a kísérlet vezetője, és két toborzott személy, egy „tanár” és egy tanuló”, utóbbi valójában egy színész volt, de ugyanolyan toborzott személynek volt beállítva, mint a valódi tesztalany. A valódi kísérleti személy úgy tudta, hogy ő lesz a „tanár”, akinek a kísérletvezető utasításainak megfelelően szópárokat kell felolvasnia a „tanulónak”, akinek ezeket vissza kell mondania, mindezt úgy, hogy a „tanuló” el van választva a „tanártól” egy szomszédos helyiségben. Ha a tanuló nem azt a szópárt mondta vissza, amely a lapon szerepelt, akkor a kísérleti alanynak áramütést kellett adnia egy előtte lévő, kapcsolókkal rendelkező készülékből. A kapcsolók sorrendjüknek megfelelően 15 voltonként erősebb feszültséget adtak, 15-450 voltig, és minden hiba esetén eggyel nagyobb feszültséggel kellett megbüntetni a tanulót. A kísérlet vége felé haladva a tanuló először kérte, hogy fejezzék be a kísérletet, majd a végén már könyörgött, hogy hagyják abba. Mindeközben a kísérletvezető folyamatosan sulykolta a tanár fülébe, hogy nagyon fontos lenne, hogy ezt a kísérletet véghez tudják vinni, és hogy ő vállal mindennemű felelősséget a kísérlet kimenetele kapcsán. Az eredmény meglepő volt. A kísérlet során minden résztvevő legalább a 300 volt erősségű feszültségig elment, és ami még bizarrabb, hogy a kísérlet személyek 65%-a hajlandó volt a legnagyobb, 450 voltos feszültséggel büntetni. A kísérletet egyébként egy ausztrál pszichológus, Gina Perry újravizsgálta, és állítása szerint a tesztet számos pontos félreértelmezték. Szerinte a kísérleti alanyok kétharmada kiszállt a kísérlet során, mert rájöttek, hogy az egész egy színjáték.
A csecsemővel történő kísérlet
Ezt a kísérletet szintén a múlt században vitték véghez, amely a behaviorizmus atyjához, John B. Watson nevéhez fűződik. A pszichológus és társa célja az volt, hogy a mindössze 9 hónapos Albertben mesterséges úton alakítsanak bizonyos érzelmi reakciókat, esetünkben a félelmet. Lényege az volt, hogy a kísérlet során Albert elé tettek egy fehér patkányt, de amikor hozzá akart volna érni a baba az állathoz, a háta mögött kalapáccsal ráütöttek egy nagy acélrúdra, amitől Albert összerezzent, majd később sírni kezdett és felborult ülő helyzetéből. Később már a zaj sem kellett, Albert már akkor is félelemmel reagált, ha hang nélkül elé tettek egy patkányt. Sőt, más szőrös állatokra is (pl. kutyára, nyúlra) is hasonlóan reagált, de megijedt a prémkabáttól vagy a szakállas Mikulás maszktól is. A tesztet meghatározott időközönként megismételték, és azt is megvizsgálták, hogy az idő előrehaladtával a reakciók mennyire tompulnak. A pszichológusok feljegyzése szerint bár a válaszok intenzitása csökkent, hosszabb idő eltelte után is megmarad az emberben. Szerintük a fóbiák ilyen kialakult érzelmi reakciókból születtek. Mivel Albert 6 éves korában meghalt, ezért nem derült ki, hogy a kísérlet okozta fóbiái a felnőttkorig fennálltak volna-e.
Járókelő-effektus
Ugyan Kitty Genovese meggyilkolását senki nem szánta kísérletnek, mégis nagy hatást gyakorolt a szociálpszichológiára. 1964-ben ölték meg Kittyt, és a New York Times állítása szerint a gyilkosságot 37 szomszéd nézte végig. Ahelyett, hogy segítettek volna, vagy hívták volna a rendőrséget. Mint később kiderült, a cikk eléggé kiszínezte a történteket, ugyanis valószínű, hogy mindössze egy tucat tanú volt csak jelen, akikből ketten betelefonáltak a rendőrségre, egy nő pedig még ki is szaladt segíteni Kittynek, aki végül a segítséget nyújtani kívánó nő kezében halt meg. Az eset, amelyet ma már járókelő-effektusnak is nevezünk, azt mondja ki, hogy minél több néző van jelen egy helyzetben, annál kevésbé valószínű, hogy valaki közbelép, vagy magára vállalja a felelősséget, hogy segítsen az embertársán. Tehát ha az áldozat egy emberre számíthat csupán, előbb kap megfelelő segítséget mintha többen lennének.
A tömeg befolyásoló ereje – Ach-kísérlet
Ennek az volt a lényege, hogy a kísérlet során a résztvevőket csoportokba osztották és egy egyszerű feladatot kellett megoldaniuk, például, hogy a megadott vonalak közül melyik a leghosszabb. A csoportokban egyébként egy ember kivételével mindenki színész volt, tehát valójában csak egy kísérleti alany szerepelt. Az eredmények azt mutatták ki, hogy a tesztalanyok 75%-a ugyanazt a választ adta meg, mint a csoport többi része, még akkor is, ha a megoldás egyértelműen rossz volt. A kísérlet tehát rávilágított arra, hogy emberek többsége inkább elnyomja magában saját véleményét, ha azzal szemben egy nagyobb csoport álláspontja áll, csak azért, hogy megfeleljen a csoportszellemnek.
Források: 1, 2, Kiemelt kép
Sziasztok!
Krémer Franciska vagyok, Pécsi Állam- és Jogtudományi Kar hallgatója. Kiskorom óta foglalkoztat az irodalom és az írás egyaránt, de eddig nem volt bátorságom tollat ragadni, csak a magam mulattatására vetettem papírra egy-egy gondolatomat. Mikor megláttam, hogy a Media Iuris csapata mennyire összetartó, családként működő közeg, úgy gondoltam, szerencsét próbálok és jelentkezem…Úgy vélem, nagyon jól döntöttem. Szeretek új embereket megismerni, emberek között mozogni, csapatmunkában részt venni, extrovertált személyiségnek tartom magam. Ami a témákat illeti, elég sok minden érdekel, bele tudom ásni magam mindenféle tudományos, művészeti és kulturális kérdésekbe.
