Az emberiséget a kezdetektől fogva foglalkoztatja a kérdés, hogy vajon mi is a létezésünk célja? Miért vagyunk a világon, és hova tartunk? A történelem során az ókor nagy uralkodóitól és filozófusaitól kezdve nagyon sokan feltették már ezeket a kérdéseket, de választ egyikük sem tudott rá adni. Azonban létezik egy több ezer éves ősi, azték legenda, mely szerint a világon létezik 13 életnagyságú kristályból faragott koponya, amelyek egy napon, – amikor az emberiség készen áll rá, – megválaszolják nekünk ezeket a kérdéseket. Szeretem hangoztatni, hogy minden legendának és mítosznak alapja van, még akkor is, ha csupán csekély a valóságtartalma. Viszont, ha félretesszük az általános szkepticizmusunkat, fel is tehetjük magunknak a kérdést, hogy ha valóban léteznek ilyen koponyák, vajon hol rejtőznek, és hogyan tudják majd megválaszolni ezeket a kérdéseket?
Nos, ez elég sok ,,ha”, így egy kupacon, éppen ezért, inkább tekintsük át, mit is tudunk eddig ezekről a koponyákról.
1924-ben egy angol régész, Frederick Albert Mitchell-Hedges Közép-Amerikában egy elveszett maja város után kutatott, ahova magával vitte örökbefogadott lányát, Anna-t. Anna ekkor csupán 16 éves volt, azonban már ekkor nagyon érdekelte a történelem, így természetesen minden útjára elkísérte apját. Hosszas kutatás után végül rábukkantak az elveszett városra Belize közelében, mely már Kr. e. 850 táján lakatlanná vált. A templom megtalálásához nagyban hozzájárultak a helybéli lakosok, akik egyébként a maják leszármazottai voltak. A majákról köztudott, hogy rendkívül fejlett kultúrájuk volt, hiszen páratlan monumentális városokat hoztak létre, emellett hozzájuk köthető az első jelentősebb naptár, és a csillagászat is, amely nagyban meghatározta a mindennapjaikat.
Anna elbeszélései alapján mikor mostoha apja feltérképezte a templom körüli vidéket, hallotta, hogy két ottani bennszülött arról beszélget, vajon milyen csodás lehet a templom tetejéről a kilátás. Anna, aki ekkor csupán 16 éves volt, felmerészkedett a templom tetejére, ahol felfedezett egy járatot. Miután apjáék szabaddá tették az utat, lemászott a nyíláson, ekkor talált rá a kvarckristályból kifaragott koponyára, mely állítása szerint páratlan látványt nyújtott, és életre szóló élmény volt számára a megtalálása. Az ott élő bennszülöttek elmesélték nekik, hogy a koponyát régen ezoterikus szertartásokhoz használták az őseik, emellett a maja legenda szerint, ha a koponyától valakinek a halálát kívánták, akkor az az illető rövidesen el is hunyt. Mitchell-Hedges éppen emiatt nevezte el az ereklyét a ,,végzet koponyájának”.
A ,,végzet koponyája”
Apa és lánya 1927-ben tértek vissza Angliába, ahol azonban titokban tartották a koponya megtalálását egészen 1954-ig, amikor is Mitchell-Hedges kiadta a ,,Szövetségében a veszéllyel” c. művét, melyben éppen csak említést tett a koponya megtalálásáról. Állítása szerint a koponya elkészítése 150 évet vehetett igénybe, és generációról generációra öröklődött a koponya csiszolásának és faragásának a feladata. Minden gonosz megtestesítőjeként tekintettek a koponyára a legendák alapján, melynek ezoterikus erőt tulajdonítanak. Később egyes tudósok megfigyelték, hogy csendben olyan, mintha a koponya valamiféle zenét hallatna, és aki megfogja elektromos bizsergést érezhet.
A ‘70-es valamint a ‘80-as években felkapta a média, melynek következtében világszerte megjelentek a koponyák mint szimbólumok. Éppen ezért, amikor Mitchell-Hedges elhunyt, Anna kénytelen volt új megélhetési módot találni, így körbeutazta a világot a koponyával, és egy bizonyos összeg fejében bárki megtekinthette.
Újabb koponyák – De vajon mit árulnak el a további vizsgálatok?
1878-ban egy életnagyságú azték kristálykoponyát ajándékoztak az egyik párizsi múzeumnak, amely egy magángyűjteményből került elő. Ehhez hasonlóan 1898-ban Londonban, a British Múzeum tulajdonába is került egy hasonló azték koponya. A koponyák felbukkanása itt még nem ért véget, ugyanis 1992-ben, a washingtoni Smithsonian Intézet bejárata előtt is hagytak egy koponyát, melyhez mellékeltek egy papírcetlit is, azzal az üzenettel, hogy a koponya egykoron a mexikói miniszter magángyűjteményéhez tartozott. Ezek a különös események elgondolkodtatták a Smithsonian Intézet egyik kutatóját, Dr. Jane M. Walsh-t, aki egy kutatócsapat segítségével mindhárom koponyát tüzetesen megvizsgálta, és meglepő eredményre jutott.
A koponyákon nem tudtak radiokarbonos kormeghatározást végezni, hiszen mindhárom koponya tiszta kvarcból készült, amely nem tartalmaz szenet, így technológiai kormeghatározást végeztek, vagyis kiderítették milyen módszereket alkalmaztak a gyártás során. Különböző szerszám nyomok után kutatva, elektronmikroszkópos vizsgálat segítségével felfedezték, hogy a koponyákon olyan egyenletes nyomok találhatóak, amelyeket egy akkori azték faragó nem tudott volna így elkészíteni. Emellett összevetették a talált mintákat egy korabeli azték kristály faragványokkal és a faragás nyomai itt is nagyban a megszokott sémát követték, így sajnos bebizonyosodott, hogy a londoni, párizsi, és washingtoni kristálykoponya mind modernkori hamisítvány, melyeket a 19. században készíthettek.
Kiderült az igazság, de mi van az Anna Mitchell-Hedges féle koponyával?
Később kiderült, hogy a londoni és a washingtoni koponyák ugyanahhoz a francia műkereskedőhöz köthetőek, így felmerült a kérdés, hogy vajon a Mitchell-Hedges féle koponya valódi-e? Dr. Jane M. Walsh-nak köszönhetően kiderült, hogy az Anne Mitchell-Hedges féle kristálykoponya a többihez hasonlóan szintén modernkori kreálmány, amelynek létrehozásához olyan gyémántfejű szerszámok és apró fúrók kellettek volna, amelyek a Kolumbusz előtti időkben egyszerűen nem léteztek. Anna reakciója erre egészen egyszerű volt. Tartotta magát a maga történetéhez, és azt állította, hogy apja eladósodott, így pénzt kért kölcsön egyik barátjától, akinek ezért letétben hagyta a koponyát, majd mikor megtudta, hogy az elakarja árverezni, visszafizette a kölcsönt, és visszakövetelte a koponyát.
A történet azon része, hogy Mitchell-Hedges megvásárolta a koponyát valóban igaz volt, ugyanis erről még egy levelet is írt fivérének. Azonban a cáfolatot alátámasztja az a kérdés, hogy vajon miért titkolta el Hedges 27 éven át a koponya megtalálását, és miért írt ilyen keveset róla a könyvében. Anna valójában először apja halála után járt Közép-Amerikában, azonban története során olyan pontos képet adott az eseményekről, hogy szinte lehetetlen lett volna nem elhinni. Anna Mitchell-Hedges élete végéig ragaszkodott történetéhez, olyan sokszor kellett elmesélnie újra és újra, hogy már maga is elhitte. 2007-ben halt meg, 100 éves korában. A legenda azóta a filmipart is megihlette egy Indiana Jones film erejéig, és gyakran képezi alapját az összeesküvés elméleteknek is, annak ellenére, hogy még egy valódi koponya sem került elő.
Források: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8
Sziasztok! Filó Fanni Dzsenifer vagyok, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar jogász szakos hallgatója, és a Media Iuris egyik szerkesztője. Egy ideje komolyabban érdekel az írás, így nem volt nehéz döntés számomra, hogy jelentkezzek a Media Iurishoz, ahol egy szuper csapatban fejleszthetem írói képességeim, és oszthatok meg veletek hetente újabbnál újabb cikkeket. Az érdeklődési köröm nagyon széles, így minden bizonnyal olvashattok majd tőlem kulturális, történelmi, művészetekkel kapcsolatos, és különféle tudományos cikkeket is.
