A halál téma negatív szerepet játszik életünkben, de érdemes megvizsgálni azt, hogy különböző korok és kultúrák milyen módon viszonyultak a halál kérdéséhez. A mindenszentek és a halottak napja kapcsán fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy érdemes erről beszélni, mert nagyon sokszínű téma annak ellenére, hogy a legkevésbé sem vidám. Életünk része, úgy ahogy a születés vagy bármilyen más esemény, de eddigi életem során úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb ember fél a puszta gondolattól is. Ezért is érdekes számomra, hogy régebbi korok és más kultúrák emberei, hogy viszonyultak az elmúláshoz. A halálról való vélekedés, a temetkezési vagy a gyásszal kapcsolatos szokások sokat változtak minden egyes korban. A járványokkal, vallásháborúkkal „megáldott” középkorban a halál gondolata nem volt olyan távoli, mint manapság és a mindennapok része volt. Ez megjelent a művészetekben is, például a vanitas csendéletek, melyeken koponyákat, csontokat, órákat, hervadt virágokat és egyéb tárgyakat festettek meg, amelyek az elmúlást szimbolizálták. De ilyen volt a „haláltánc” is, amelyen táncoló csontvázak jelezték a halál közelségét és utaltak az elmúlásra.
A viktoriánus kori etikett és a post-mortem
A viktoriánus kor embere teljesen máshogy viszonyult a halálhoz, ahogy azt a mai emberek teszik. Ennek oka talán az lehet, hogy a halál a mindennapi életük része volt. Többgenerációs családok éltek együtt, így a fiatalok végigkísérhették az idősebb rokonok utolsó óráit, de a csecsemő- és gyermekhalandóság is nagyon magas volt. A 19. században a gyásznak szigorú etikettje és öltözködési szabályai voltak, amelyek inkább a nőkre vonatkoztak és akár két évig is kötelező volt a gyászruhák viselése, és a 
kiegészítők viselete is szigorúan meg volt határozva, míg a férfiaktól nem várták el, hogy hosszabb időre visszavonuljanak mindennapi teendőiktől, így számukra általában a fekete karszalag volt a gyász jelképe. A jelenkor emberének már elég morbidnak tűnhet, hogy egy halálhír esetén valaki egyből a ruhatára miatt kezdene aggódni, de akkoriban a szabályok nem betartása társadalmi megvetést vonhatott maga után. A gyászszínek is sokat változtak az évek során lehetett az akár a sötétkék és a barna is. A fekete gyászruha elterjedését Viktória királynőnek tulajdonítjuk, ahogy a fehér menyasszonyi ruha elterjedését is. A királynő férje 1861-es halálát követően a halála napjáig, azaz 1901-ig gyászolt és ezt a mélygyászt megözvegyült udvarhölgyeitől is megkövetelte. A másik mai szemmel bizarr és furcsa szokás a post-mortem fotózás, amely halál utánit jelent és a viktoriánus korban vált gyakorivá a fotózás elterjedésével. A fotográfia megjelenését követően már annak is lehetősége volt szeretteiről képet készíttetni, aki előtte nem engedhette meg magának, hogy ezt festmény formájában megrendelje. Ezek a képek legtöbbször annyit jelentenek, hogy az elhunytat a koporsóban vagy a halálos ágyán megörökítik, de készültek olyan képek is, amelyeken az elhunytat a család körében fotózták le úgy mintha még élne, vagy mintha aludna, de születtek drámai gyászképek is akkoriban. Mai szemmel nézve ezek a fotók borzongást válthatnak ki, de akkoriban ezek a képek sokat jelenthettek akár ez az egyetlen emlék lehetett az elvesztett családtagról, így ezek a fotók nagyon fontos szerepet kaptak. A gyorsabb és olcsóbb fotográfia elterjedésével a 20. század elején a post-mortem mint szokás eltűnt a hétköznapi életből.
„Halálod után is gondoskodom rólad”
A ma is létező emberek és kultúrák közt is bőven találhatunk számunkra furcsának és bizarrnak tűnő szokásokat, mint például Indonézia egyes szigetein az elhunyt a temetés napjáig a család körében marad, s ez több napig is 
eltarthat. Ezekben a napokban ugyanúgy kezelik, mint egy élő családtagot asztalhoz ültetik és ételt tesznek elé. De Indonéziában Tana Toraja területén él egy másik hagyomány a mai napig, ez a Ma’nene. A Ma’nene hasonló a nálunk ismert mindenszentekhez vagy halottak napjához, de az ott élő emberek messzebbre mennek néhány mécsesnél és koszorúnál, ugyanis ők háromévente kiássák elhunyt szeretteiket a sírjukból és megfésülik őket, új ruhákat adnak rájuk, kitakarítják a koporsókat, és ha szükséges meg is erősítik azokat, ezzel gátolva a természetes bomlást. Az új ruhákba öltöztetett testeket gyakran körbehordozzák a faluban, hogy mások is láthassák őket. Úgy gondoskodnak róluk és úgy bánnak velük mintha még élnének. A helyiek úgy tartják, hogy a halállal nem ér véget az élet, hanem az csak egy újabb állomás, és szeretteinkkel haláluk után is kell törődni, mert attól hogy nem élnek még köztünk vannak. A hagyomány szerint az elhunyt lelkének időnként vissza kell térnie a gyökereihez ezért is alakult ki ez a kissé hátborzongató szokás. A világ tele van számos furcsasággal, melyek nekünk hátborzongatóak lehetnek, de ettől is izgalmas és érdekes, hogy ennyire sokszínű a szokásokat illetően. Míg a világ egyik táján a gyász alkalmával a fekete gyászruha és a szomorúság a jellemző addig egy teljesen más területen hatalmas ünnepséget rendeznek a halottakkal, mert az ott élő emberek másként fogják fel az elmúlást.
Kuti Gábor vagyok a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar jogász szakos hallgatója, valamint a Media Iuris egyik új tagja. Mindig is szerettem a gondolataimat valamilyen formában kiadni magamból, legyen ez az írás vagy akár a festés, rajzolás és végül, de nem utolsó sorban a fotózás.
