Élete és műve
A szegényparaszti családban született Nicolae Ceaușescu huszonnégy éven keresztül volt Románia kegyetlen kommunista diktátora. A világtörténelem rémurai között páratlan módon hatalmát megosztotta hitvesével, Elena Ceaușescuval, aki miniszterelnök-helyettesként vett részt azokban az emberiesség elleni bűntettekben, melyekért aztán halálra ítélték és kivégezték őket. 1965-től 1989-ig irányította országát teljhatalmú kényúrként: hogy pontosan mikor őrült meg teljesen, azt nem tudni. Kitalálta, hogy minden megtermelhető javat az ország (egyébként nem kevés) államadósságának visszafizetésére fordít. Ezt úgy kívánta végrehajtani, hogy minden megtermelt javat elvesz a néptől és a külföldi hitelek törlesztésére fordít. A lakosságot ezzel (illetve a kommunista gazdaságpolitikára jellemző dilettáns nagyiparosítással) az elképzelhető legsúlyosabb nyomorba taszította. Mindennapossá vált az éhínség, az alapvető közszolgáltatások leálltak, a betegek nem kaptak orvosi ellátást, stb. Ő maga persze márványpalotában lakott és színarany mérlegen mérte a különféle luxusélelmiszereket. 1988-ban bejelentette az ún. településszisztematizálási tervet (idehaza jellemzően falurombolásnak nevezték), mellyel a falvak lakosait (jellemzően magyarokat és szászokat) akart a városokba kényszeríteni.
1989 elején uralma még megdönthetetlennek látszott; azonban december 21-én beütött a krach. Aznap hatalmas munkástüntetés volt Bukarestben, a Román Kommunista Párt székháza előtt pedig több, mint százezer demonstráló gyűlt össze és a diktatúra ellen tüntetett. Ceaușescu ekkor szónokolt utoljára tömeg előtt. (Érdemes megnézni, 5:29-nél jön az érdekes rész.)
Gyakorlatilag beléfagyott a szó, amikor a tömeg kifütyülte, talán fel se bírta fogni, hogy az, amitől mindig rettegett, bekövetkezett: önkényuralma a megsemmisülés szélére sodródott, az év elején oly szilárdnak látszó diktatúrája ingatagabb volt, mint valaha.
Nejével helikopteren menekültek egyik vidéki kastélyukba, miközben a tüntetők berontottak a pártszékházba. Ceaușescut végül a forradalmárok letartóztatták, és a târgoviștei katonai bázison 1989. december 25-én fogták perbe.
„Mondja, miért éheztette ezt a népet?”
A vádpontok felsorolásakor részletekbemenően szembeállították bűneivel; többek közt a temesvári állampolgárok elleni tűzparanccsal, a szellemi foglalkozásúak üldöztetésével és a parasztság kizsigerelésével, éheztetésével, az általa kigondolt falurombolással, a kisebbségek elleni elnyomással, valamint a „lealacsonyított, elállatiasított nép verítékéből épült” palotákkal, a svájci bankokban letétbe helyezett uszkve 400 millió dollárral, és olyan finomságokkal, mint az aranymérleg.
„Vádlott! Miért alázta meg, mocskolta be a népet és taszította ebbe a siralmas állapotba? Miért kényszerültek a parasztok az egész országból a fővárosba, hogy ott vásároljanak maguknak kenyeret, amelyhez a búzát ők termelték meg, és amelyet a maga útmutatása szerint vettek el tőlük? Mondja, miért tette mindezt? Miért éheztette ezt a népet?” – tette fel neki a kérdést a vád képviselője. Az ekkorra már kissé zavarodott Ceaușescu ekkor jól láthatóan ingerült lett s bár többször csak makacsul hallgatott a per során, itt hazudozással vádolta a bíróságot, valamint kijelentette, hogy ami az országban történik, az árulók, külföldi ügynökök és provokátorok munkája, illetve különféle idegen hatalmak (itt megemlítette Magyarországot is) aknamunkája a román kommunista utópia ellen.
„A román falvak sohasem voltak olyan gazdagok és fejlettek, mint ma” – jelentette ki (ráadásul komoly képpel) Ceaușescu, és feleségével együtt bizonyítékokat követelt vádlóitól. Itt némi ellentmondás figyelhető meg: az eljárás során eddig nem tekintette vádlóit egy tényleges, jogszerű eljárás résztvevőinek, (jegyezzük meg, jogosan, elvégre egy rögtönzött eljárásról, sebtében összeállított vádiratról és egy rögtönítélő katonai bíróságról beszélünk) egész végig mint „egyszerű román állampolgárokhoz” szólt, amikor a vádlóival beszélt.
A mindössze két óra hosszan (!) tartó per során Ceaușescu hol teljesen magabiztosan viselkedett, ilyenkor kételynek a legkisebb jelét sem mutatta: többször is kifejtette, hogy ő a Romániai Szocialista Köztársaság megválasztott, legitim elnöke, a hadsereg főparancsnoka, s ebből kifolyólag minden ellene indított eljárás egészen egyszerűen egyszerűen árulás. Néha azonban összezuhant, feleségéhez bújt, magában motyogott, vagy egyszerűen csak a fejét ingatta hitetlenkedve. Beszédét egyszer rángó kézmozdulatokkal kísérte, ingerülten védve saját álláspontját, máskor gyászos, lemondó arcot vágott, a hozzá intézett kérdésekre pedig egészen egyszerűen csak kézlegyintésekkel felelt. Feleségével karöltve hazugságnak, összeesküvésnek nevezték az elhangzottakat, a kérdésekre nem voltak hajlandóak érdemi választ adni, többször kijelentve, hogy egyedül a „a nagy nemzetgyűlésnek, a munkásosztály képviselőinek és a népnek” tartozik elszámolással.
Végjáték
Az eljárás során a diktátor végig kihangsúlyozta, hogy az egész procedúrát illegitimnek tekinti, a bírákat bűnözőnek és árulónak bélyegezte. Több alkalommal is megfenyegette „puccsista” vádlóit, hogy ennek még komoly következményei lesznek: nem bírta feldolgozni, hogy hatalma véglegesen szertefoszlott, eluralkodott rajta az őrület. (A számtalan emberéletet kioltó diktátoroknál, uralkodóknál, hadvezéreknél egyébként nem ritka az időskori megtébolyodás, gondoljunk csak a halott elvtársaival beszélgető Sztálinra, a magát istennek képzelő Robespierre-re, vagy, hogy román történelemnél maradjunk, az egész falvakat karóbahúzó Vlad Tepesre).
Az exdiktátor fenyegetőzéseire a bosszúszomjas vádlók sértésekkel reagáltak: Elena Ceaușescut „írástudatlan, ostoba nőnek” nevezték. Elena, aki magát előszeretettel címeztette a „román nemzet anyjának”, alig tudott uralkodni magán, néha fel is pattant és karjait lengetve rikácsolt. Férje többször is látványosan nyugtatgatta, arra biztatta feleségét, hogy ne válaszoljon a rögtönítélő bíróság kérdéseire. Ceaușescu ezután többször is megpróbált felszólalni, hogy ténykedését dicsőítse, de rendre belefojtották a szót.
A kirendelt védő, – akit a házaspár nem ismert el és akivel szóba állni sem igen voltak hajlandóak, nem igazán erőlködött megvédeni a diktátort és feleségét: beszámítható, mindössze „cselekedeteiben felelőtlen” embereknek titulálta őket. Ügyvédjük többször is a peres eljárás jogosságát, jogszerűségét hangsúlyozta és arra kérte a bíróságot, hogy a büntetés kiszabását ne a bosszú vezérelje, hanem a törvényesség.
Az ítélet
Azonban nem ez történt. Az ítéletben népirtásért, közjavak, városok és falvak tönkretételéért, a nemzetgazdaságban okozott súlyos károkért, szökési kísérletért és hatalommal való visszaélésért bűnösnek találták a házaspárt, ezért golyó általi halálra ítélték őket.
„Minden hazugság, az elejétől a végéig. Azokat szolgálják, akik az államcsínyt elkövették, elárulták a népet, és Románia függetlenségére törnek. Amikor a gyárakban jártam, tekintélyem volt a munkások között. Még Temesváron is” – ezzel zárta Ceaușescu utolsó szó jogán elmondott beszédét, melyben egyébként továbbra sem volt hajlandó elismerni, hogy az őt elítélő statáriális bíróság az ügyben illetékes. (Amiben egyébként továbbra is igaz volt, nem mintha mentegetni akarnám). Egyesek szerint nem is igen fogta fel, mi vár rá. Csak amikor kivezették őt és nejét a tárgyalóteremből, talán csak akkor értette meg, mi következik. Az ítélet végrehajtásával ugyanis egy percet sem vártak. (2:50–nél van az izgalmas rész)
A kivégzést a román állami televízió is sugározta, igaz, pont a legsokkolóbb részt nem látni rajta. (Az operatőr megbotlott).
A tárgyalás és a kivégzés helye ma jól menő múzeum, a morbiditás iránt vonzódók akár fényképezkedhetnek is a golyólyukakkal teli fal előtt.
