A középkori büntetőeljárások nagyban különböztek a napjainkban megszokottaktól. A kegyetlen és embertelen kivégzésekről, testcsonkításokról és megalázó, becsületsértő büntetésekről már szinte mindenki hallott. Ezekre az akkori gondolkodás szerint az elrettentés miatt volt szükség, ám ennél másabb, talán furcsább dolgok is befolyásolták a kialakult különbségeket a mai eljárásokhoz viszonyítva. Akkoriban még nem történt meg az állam és az egyház szétválasztása, az embereket nagyban befolyásolta világi ügyeikben is az egyház és maga az Isten. Ez megmutatkozott többek között magában a perek bizonyításában is még a kora középkorban, az akkuzatórius, azaz vádelvi eljárásokban használt istenítéletekben.
Na de mi is az az istenítélet?
Az istenítélet lényege nem más volt, mint az, hogy az emberek magát az Istent hívták/kérték meg arra, hogy segítsen nekik eldönteni a vádlottról, hogy bűnös-e vagy sem. Azt gondolták, hogyha különböző próbák elé állítják az adott személyt, majd Isten közbeszól és megmutatja a bűnösséget vagy más esetben az ártatlanságot, és nem hagyja, hogy egy tiszta szívű ember bajba jusson. Ezek a bizonyítási módszerek sokszor úgy, mint a büntetések, rendkívül kemények és veszélyesek voltak, akár halálesetet is okozhattak, ám ezek eredetileg ahogy már említettem, nem a kínzás és a büntetés miatt voltak használatban. Természetesen mai szemmel már tisztán látjuk, hogy különböző próbák alapján nem lehet reálisan megítélni a bűnösséget és eldönteni egy pert, de mindenesetre érdekes, milyen módszerekkel éltek annak idején és miben keresték az igazságot. Ezeket az ítéleteket három csoportba sorolhatjuk: elemekkel kapcsolatos próbák, veszélytelen próbák és páros próbák.
Elemekkel kapcsolatos próbák
Tűzpróba: A tűzpróba a különböző országokban másként volt használatos. Volt, ahol izzó parázson kellett átsétálni, miközben viaszból készült ruhát viselt, azonban máshol előfordult az is, hogy égő tűzbe kellett mártania kezét a vádlottnak. Előfordult, hogy izzó vaskesztyűt kellett felhúzni kezére vagy esetleg egy hasonló hőmérsékletű vastrónra kellett ülni. A lényege viszont mindezeknek a gyógyulásban rejlett. Ugyanis, ha bizonyos időn belül az okozott seb nem kezdett el gyógyulni, vagy még jobban elfertőződött, bebizonyosodott, hogy Isten nem kíván segíteni az adott személynek, így bűnössége egyértelmű.
Vaspróba: A vaspróba egészen hasonló az előbb említett tűzpróbához, hiszen itt is egy izzó vasrúdról lesz szó. Itt a vádlottnak a kezébe adták az előbb említett rudat, majd azt tartani kellett egy ideig, mielőtt eldobta volna. Volt példa olyanra is, hogy ezt a tárgyat a templom végében elhelyezett forrásban lévő vízből kellett kiemelni és azt a templomból kézben kivinni. Ezután az adott személy kezét bekötötték, majd a kötésre pecsétet tettek. Ezt nem szabadott levennie magának, csak a bíróságnak volt ehhez joga. Ha a sebe gyógyulásnak indult az eltelt idő alatt, akkor nem volt bűnös, azonban fordított esetben az illető nem sok jóra számíthatott.
Vízpróba: Ennek a próbának két fajtája is elterjedt volt, ugyanis vagy hideg vagy meleg vízzel hajtották végre. Ha a hideg vizet választották, akkor a vádlott kezeit és lábait összekötötték, majd ráerősítették egy kampóra. Annak segítségével beleengedték a hideg vízbe és vártak, hogy feljön-e. Ha feljött (amire nemigen volt példa), bűnösnek számított, ugyanis maga a természet is kitaszította magából, ám ha ki kellett húzni őt a vízből, ártatlannak nyilvánították. Erre azonban sokszor nem került sor, ugyanis legtöbbször a vádlott belefulladt a vízbe, így az ítéletnek meg sem kellett születnie. A forróvizes próba azonban nem okozott ennyi halálesetet, ugyanis itt egy apró tárgyat (gyűrű, kavics) kellett kiemelni forrásban lévő vízből. Hasonló, mint a vaspróba, mégsem ugyanaz, mert itt nem kellett az adott tárgyat még cipelni is.
Veszélytelen eljárások
Mérlegpróba: Ennél a próbánál a vádlottnak nem kellett mást tennie, mint ráállnia egy egyszerű mérlegre, ahol megnézték a súlyát. Ez abban „segítette” az eljárást, hogy úgy gondolták, aki az ördöggel van, az a súlytalanságra is képes, így, ha az illető könnyebbnek bizonyult annál, mint amennyinek kinézett, komoly büntetés várt rá.
A szent falat próbája: Ez talán egy éhező személynek még jól is eshetett a bizonyítás során. Ennek a próbának az volt a lényege, hogy egy falat felszentelt kenyeret és sajtot adtak a vádlott szájába, amit meg kellett ennie. Úgy gondolták, ha le tudja nyelni a falatot, akkor ártatlan, hiszen az étel felszentelése liturgikus kereteken belül zajlott. Azonban, ha csuklás vagy félrenyelés történt, azt a bűnösséggel tették egyenlővé.
Tetemrehívás: Ezt a próbát csupán a gyilkosságoknál tudták alkalmazni, hiszen lényege abban állt, hogy az elhunyt személy teteme, ha közel megy a gyilkosa, vérezni kezd. Ezért a vádlottat a halotthoz vezették és figyelték, megindul- e a vérzés. Máshol viszont úgy gondolták, már csupán az is elég, ha a gyilkos nevét a halott mellett kiejtik a szájukon. Ezt a próbát Arany János Tetemrehívás című balladájában is olvashatjuk, ami tökéletesen bemutatja, hogyan keresik meg a tettest és hívnak oda minden gyanúsítottat a tetemhez.
Páros próbák
Keresztpróba: Ehhez a bizonyítási eljáráshoz szükség volt a vádló és a vádlott félre is. Itt ugyanis az volt a feladat, hogy a megadott helyen mind a ketten vegyék fel a kifeszített Jézus Krisztus tartását, azaz széttárt karokkal álljanak. Ez úgy döntötte el, kinek van igaza, hogy aki tovább tudta úgy tartani a kezét, az nyerte meg a pert. Persze látjuk, hogy ez inkább a fizikai állapoton múlott, mintsem a valódi tényeken.
Párbaj: Eredetileg ehhez is a vádló és a vádlott erejére volt szükség. A párbajnak sokféle módja lehetett, a felek harcolhattak gyalog vagy lovon, páncélban vagy anélkül, első vérig vagy akár halálig. A későbbiekben viszont már nem a peres felek küzdöttek meg egymással, hanem maguk helyett képzett bajvívókat fogadtak fel. Ezért azonban nekik fizetniük kellett. Érdekes, hogy ezeknek a bajvívóknak a megítélésük kifejezetten negatív volt, még talán a hóhérnál is kevesebbre tartották őket, sokszor még egyházi temetést sem kaptak. Az egyetlen dolog, ami kárpótolta őket ezért az a busás vagyon, amit összeszedhettek ezekkel a fizetett harcokkal.
Mindent összegezve ezek az ítéletek minden esetben zsákutcába vezették a bíróságot és sok esetben nem a valódi bűnöst ítélték el emiatt. Sokszor maga a tudat, hogy ilyen bizonyítási eljárásban kell részt venni elég volt ahhoz, hogy a vádlott beismerje a bűnt, amit talán el sem követett, hisz rettegett a bizonyítás kimenetelétől. Később a felvilágosult gondolkodók ezt a fajta eljárást elítélték, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy napjainkban nem sokszor látunk kardozó személyeket vagy izzó vasrudat hordozó vádlottakat a bíróságok épületei előtt.
Sziasztok! Molnár Nadin vagyok, jogász szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Elsőéves korom óta szerkesztőként tevékenykedek a Media Iurisnál, ahol igyekszem mindig változatos, aktuális és érdekes cikkekkel lekötni az olvasók figyelmét. Az írás már nagyon régóta fontos szerepet tölt be az életemben, ezért boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy gondolataimat másokkal ilyen módon is megoszthassam.
1 thought on “Istenítéletek”
Comments are closed.