[metaslider id="9331"]
fiatal-oktatok-pal-emese

A tanár legnagyobb sikere, ha elmondhatja, a gyerekek úgy dolgoznak, mintha ő a világon se volna – Interjú Dr. Pál Emesével

Minden ember életében vannak mérföldkövek, olyan pontok, amelyek nagy hatással vannak a jövőre, rögösítik vagy éppen kiegyenlítik az illető útját. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan téma, amelyről nem lehet eleget beszélni, illetve elég kérdést feltenni. Ebben az interjúban Dr. Pál Emese, a Közigazgatási Jogi Tanszék oktatójának szakmai sikereibe kapunk betekintést.

Dr. Pál Emese (P.E.): Először is köszönöm szépen a megkeresést a Media Iurisnak. 

Ha kiemelhetnél egyet a kutatásaid/publikációid közül, melyik lenne az és miért?

dr-pal-emesePál Emese: Amikor először olvastam ezt a kérdést, megvallom őszintén kicsit megijedtem, hogy a sokféle publikáció közül, amikkel eddig foglalkoztam, melyiket emeljem ki. Aztán mégis játszi könnyedséggel sikerült „választanom” kettőt, amelyek igazán a szívemhez nőttek.

Az egyik a saját OTDK dolgozatom. Nem az országos versenyen elért helyezés vagy a témája miatt (ami egyébként a phd értekezésem alapja volt), hanem a témavezetőm személye, dr. Ivancsics Imre okán. El nem múló hálával gondolok Imre bácsi felbecsülhetetlenül értékes javaslataira és kedves iránymutatásaira, amelyeket féltőn megőriztem a doktori értekezésem készítése során is. Csak remélni tudom, hogyha fentről lenéz rám, méltányolja igyekezetem. Továbbá szeretném kiemelni Imre bácsi rendkívüli empátia érzékét, amelyet irányomban tanúsított a témavezetés során. A dolgozat átolvasásakor még a legnagyobb hibák elkövetését sem éreztette velem. Biztató szavakkal terelgetett a jó irányba, amelynek köszönhetően elhittem, hogy valóban meg tudom csinálni.

A másik pedig a francia prefektusi felügyelettel kapcsolatos írásom, egyfelől a témája, másfelől pedig a kutatási környezet miatt. Abban a szerencsés helyzetben voltam ugyanis, hogy a Campus Mundi ösztöndíjnak köszönhetően 2018 májusában egy hónapot a Párizs melletti Cergy-Pontoise Egyetemen tölthettem. Azt biztosan sokan tudjátok rólam, hogy igazi Franciaország-rajongó vagyok nagyjából 14 éves korom óta, akkor kezdtem a pécsi Leőwey Klára Gimnázium magyar-francia két tanítási nyelvű osztályát, akkor láttam életemben először az Eiffel- tornyot és a Notre Dame-ot. Mindkettő meghatározó élmény volt számomra. Na és persze, gasztrofan is vagyok, szóval az apró pici tartlette-ekbe első látásra beleszerettem.

A közigazgatási jog rengeteg érdekes témát rejt. Melyiket gondolod a legjelentősebbnek, illetve a jövőre vonatkozóan milyen kutatási témák iránt érdeklődsz még?

Pál Emese: Igen valóban, a közigazgatási jog (és persze a közigazgatás) egy nagyon összetett jogterületté vált a polgárosodást követően és e komplexitás azóta csak növekedett.

A hallgatóimnak mindig mondom, hogy a közigazgatási jog elkísér a bölcsőtől a sírig. Vékás professzor használta ezt a szófordulatot a magánjog vonatkozásában, de véleményem szerint a közigazgatási jogra is igaz, elég csupán a születési vagy a halotti anyakönyvre gondolni. Napjainkban a hatékony közigazgatási szervezés és technológia azok a célkitűzések, amelyek leginkább előtérbe kerültek egy modern közigazgatás vonatkozásában. Gondolok itt, példának okáért, az e-közigazgatásra, a smart city témakörére, a bürokrácia és az adminisztratív terhek csökkentését, az ügyfélcentrikusságot megvalósító programokra, a transzparencia és az adatvédelem kérdésköreire.

A közeljövőben elsősorban a nők közigazgatásban elfoglalt helyével szeretnék foglalkozni, illetve azt vizsgálnám meg, miként lehetne növelni a női szereplők arányát a kormányzati szférában.

Az eddigi szakmai pályafutásod során mire vagy a legbüszkébb?

Pál Emese: Annyiban pontosítanék a kérdésen, hogy kire. Tulajdonképpen minden hallgatómra büszke vagyok, akinek egy aprócska sikerélményt adhattam akár szakmailag, akár a hétköznapok problémái közepette. Azt vallom ugyanis, hogy szeretet nélkül nincs oktatás, az csupán kiképzés. Azt gondolom, hogy az idő elmúltával a hallgatók emlékei között elhalványul annak a sok mindennek a nagy része, amit az előadások, szemináriumok, diákkörök alkalmával tanítottunk nekik, de azt sosem felejtik el, hogyan érezték magukat a szavainktól. Ezért úgy gondolom, hogy nagy felelősség van az oktatókon.

Azt tudják rólam a hallgatóim, hogy nagyon nem szeretek buktatni, de hát az élet nem kívánságműsor, így néha előfordul, hogy meg kell tennem. Ilyenkor igyekszem azt érzékeltetni velük, hogy ez a szituáció ugyan kényelmetlen, de képesek kezelni és attól, hogy itt és most pillanatnyilag kudarcot vallottak, még nem vesztesek. Ez egy jó kis lehetőség arra is, hogy tökéletesítsék a tudásukat. Ezért különösen örülök, ha a következő vizsgán találkozunk, és látom, hogy leküzdötték az akadályt, így a jövőben talán kevésbé rettegnek majd tőle.

Ennél a büszkeséggel kapcsolatos kérdésnél azért engedjétek meg nekem, hogy mégis kiemeljek egy eseményt, nevezetesen a tavalyi OTDK-t, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy Fazekas Cintia különdíjas hallgatónk témavezetője lehettem.

A mai napig emlékszem rá, hogy egy tavaszi napon kopogtattak az irodám ajtaján és félve lépett be Cinti, akit addig nem igazán ismertem, és megkért, hogy dolgozzunk együtt a diákköri dolgozatán. Itt kezdődött és azóta is töretlenül tart a mi szakmai, és talán már sokkal inkább baráti közös munkánk. Cinti kitartó, szorgalmas, korrekt és hihetetlenül nagy munkabírásáért, szakmai felkészültségéért, lelkes és optimista hozzáállásáért nagyon hálás vagyok. Neki köszönhetem, hogy a tavalyi OTDK-n megérthettem egyik nagy kedvencem Maria Montessori szavait:

A tanár legnagyobb sikere, ha elmondhatja, a gyerekek úgy dolgoznak, mintha ő a világon se volna.

Köszönöm szépen a lehetőséget!

 

EnglishGermanHungarian