A FoMO, vagyis a félelem attól, hogy valamiből kimaradunk, sajnos a 21. század igen égető problémái egyikévé vált. Lehet ugyan okolni a közösségi oldalakat, azt, hogy szinte az egész életünk átkerült a virtuális térbe, a társadalmak hanyatlását – annak ellenére, hogy elvileg a fejlődő 21. század világában élünk… Ezek mind csak befolyásoló tényezők, amelyeket nem hibáztathatunk a saját magunk által meghozott döntéseinkért. Egy korábbi cikkemben már írtam a FoBO-ról, vagyis a Fear of Better Option-ről, ami a félelmet jelenti egy jobb, elszalasztott lehetőségtől, amely, ha nem is minden aspektusból, de igenis kapcsolódik a FoMO-hoz. Ennek fényében úgy érzem, társadalmi súlyának köszönhetően ez a téma is megérdemel egy saját, önálló cikket.
Mint ahogy említettem, az egyik cikkem témájának középpontjában a FoBO volt; ahogy az abban foglaltak is próbálják hangsúlyozni, társadalmunk még nem ért el arra a pontra, hogy mindentudó legyen, nem lehet minden esetben a lehető legjobb döntést meghozni – mivel nem ismerjük, és nem is ismerhetjük a létező összes döntést, amit adott pillanatban adott esetben meg lehet hozni. A FoMO ezt a „tudást” egy másik oldalról közelíti meg: úgy, mint nem-tudást. Ahogy a mindentudás szinte kizárt, a semmit tudás, vagy a nem tudás komoly és mély érzéseket válthat ki az emberből, amely könnyen végződhet depresszióban és folyamatos szorongásban.
A FoMO eredete
A FoMO egy mozaikszó, mely egy angol kifejezésből, a „Fear of Missing Out”-ból tevődik össze; ezt a fogalmat először egy brit pszichológus, Andrew Przybylski definiálta, aki a téma egyik legelső kutatója: a FoMO tehát „átható félelem attól, hogy mások tartalmas élményeket szereznek nélkülünk”. Elsőre talán azt hinné az ember, hogy ez egy kitalált dolog, hiszen miért is érezné magát valaki kihagyva más emberek örömeiből? Erre a kérdésre a válasz cseppet sem meghökkentő, ugyanis már a bevezetőben utaltam eme probléma forrására: a közösségi médiára.
De még mielőtt elkezdeném kibontani a témát, felvezetném a FoMO történetét: minden a kommunikáció rohamos mértékű fejlődésével kezdődött. Annak ellenére, hogy maga az ember természete, közösségi igényei nem változtak, kommunikációs formái már annál inkább. Az újság, rádió, televízió, majd az internet megjelenésével szépen lassan kezdett kialakulni az emberekben a kimaradás érzete – de ez leginkább a már említett közösségi médiafelületek megjelenésével kezdett súlyosbodni. A Facebook, a Twitter, az Instagram és a többi social médiának köszönhetően bár több információhoz juthatunk, ez nem mindig hasznos ránk nézve. Fontos képben lenni a világ történéseivel, de ezek az alkalmazások teret adnak olyan jelenségek kialakulásának, mint a FoMO; hiszen konstans látjuk, mi történik az ismerőseinkkel, barátainkkal, mit csinálnak, hol vannak, hogyan szórakoznak – nélkülünk. És ez itt a kulcsszó: hogy nélkülünk.
Következményei
Sok helyen hallani, hogy a 21. század az információk kora, már csak az előbb említettek miatt is. Elvileg az internetnek hála bármikor bárhol „ott lehetünk”, bármit megnézhetünk, és bármit megélhetünk. De ez az egész csak egy hatalmas illúzió: a telefonunk által nyújtott kép hamis, nem valódi. Mivel nem tudunk mindenhol ott lenni és mindenről tudni, egy idő után kialakul bennünk egyfajta belső megrögződés, miszerint „márpedig mindenről IS tudni akarok!”- kísérve persze 8+ órás képernyő használattal. A FoMO-nak rengeteg mellékhatása van; talán a legsúlyosabb és egyben a legszomorúbb a saját életünk elmulasztása, a pillanatok meg nem élése.
Egyáltalán mivel magyarázható ez a paradoxon? Más boldogsága, öröme hatására mi kevésbé érezzük magunkat boldognak, kevésbé tudjuk megélni az életet – aminek következtében még boldogtalanabbak leszünk. Akkor mégis miért folytatjuk ezt a tendenciát? A válasz egyszerű: az ember társas lény, a közösségi médiák pedig a közösség iránti vágy kielégítésére jött létre. Pont ezért van az, hogy az embernek szinte már létfeltétele, szükséglete az emberi kapcsolatok. Emiatt a „valahova tartozás” miatt boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, hiszen mindig van kire támaszkodni. Ellenben a kirekesztés a szöges ellentétét váltja ki: szubjektív fájdalomérzetet – mely lehet testi, lelki, egészségügyi problémákat és még lehetne sorolni. Ezért van az, hogy úgy érezzük, kirekesztenek minket az „online térből”, hiszen egy-egy poszt láttán, ahol éppen nélkülünk szórakoznak a barátaink, sérül ez a közösségi vágyunk, fáj, hogy kimaradunk.
De akkor mi a megoldás? A közösségi médiák számos negatívuma mellett nem szabad megfeledkezni az előnyökről sem, hiszen abban sem szenved hiányt – így az appok nem használása nem lesz teljes körű megoldás – a probléma valódi gyökereit nem kezeli. A FoMO nem egy újfajta félelem, hanem inkább azon egzisztenciális szorongásaink megnyilvánulása, amelyek a közösségi médiában leltek melegágyra. Mivel a legtöbb egzisztenciális kérdésre nincs válasz, ezért a legkönnyebb és legtisztább megoldás a tudatosítás. Könnyebb azt legyűrni, amit ismerünk, aminek jelenlétét elismerjük és elfogadjuk. Ebben segíthet a FoMO tünetek észlelése, az önreflexió, a meditáció, mozgás, és a teljes, tartalmas emberi kapcsolatok.
Sziasztok, Soltész Evelin vagyok, A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi kar hallgatója. Középiskolában döntöttem el, hogy az egyetem mellett szeretnék írással is foglalkozni, amire tökéletes megoldásnak bizonyult a Media Iuris. Szeretek új kapcsolatokat kialakítani, az interjú készítés nagyon közel áll hozzám. Szinte minden témában otthonosan érzem magam, ezért sokféle cikket fogtok tőlem olvasni; a közélettől kezdve, a gasztronómián át egészen a tudományos cikkekig.
