A középkorban az eljárásjog egészen másképp működött, mint napjainkban, bár ez nem is túl meglepő. Akkoriban a büntetések is teljesen más célt szolgáltak, másképpen is hajtották végre őket. Viszont ezeket majd egy másik cikkben fejteném ki részletesebben. Már szóltam arról, hogy kétféle eljárás típust különböztetünk meg: az akkuzatóriust és az inkvizitóriust. Ez a kettő azonban sokszor nem különült el egymástól olyan élesen, előfordult többször is a vegyes eljárási mód, amikor valamilyen szinten mind a kettőből érvényesültek elemek. Ennek ellenére, ha külön-külön vesszük őket, rengeteg eltérést figyelhetünk meg. Az átláthatóság kedvéért ezeket most egymástól elválasztva mutatnám meg, ugyanazon szempontok megvizsgálásával.
Akkuzatórius
Az akkuzatórius, azaz vádelvi eljárás a kora középkorra volt leginkább jellemző. Itt maga a folyamat azzal kezdődött, hogy a sértett fél, vagy ha ő már nem tudott, valamely hozzátartozója kezdeményezte a pert azzal, hogy a vádlott személyt a bíróságra hívta és kényszerítette, hogy a megadott keresetre választ adjon. Azonban, ha a vádlott ezt nem teljesítette, úgy a bíróság segített a sértettnek azzal, hogy száműzetéssel sújtotta az ellenszegülőt. Volt viszont olyan eset is, amikor nem a sértett indította el az eljárást, hanem a hivatal. Ilyen volt a felségárulás miatt indított kereset.
Ez az eljárás és maga a per is nyilvánosan zajlott, azaz azt bárki végig nézhette, így érvényesült a társadalmi kontroll. Külön bírósági épület pedig nem létezett, így ezt általában nagyobb fák alatt, kör alakba rendezett padokon ülve vitték véghez, középen pedig egy ereklyetartót helyeztek el. Ennek a bizonyításban volt szerepe. Később azonban az is előfordult, hogy már modernebb módon oszlopcsarnokokban folytatták le az eljárást. Itt az összegyűltek azt láthatták, hogy laikus bírók előtt, mindenki magát képviselve mondott ellent a másiknak, azaz kontradiktóriumnak lehettek szemtanúi. Emellett a bizonyítást is itt hajtották végre. Ebben a folyamatban minden fél közvetlenül részt vett, tehát mindenki jelen volt, akinek bármi köze volt az adott ügyhöz. Fontos kiemelni, az itt már egyértelműen látható tényt, hogy az eljárás szóban zajlott le. Ez ugyanis nem mindig volt így, de néhány sorral lejjebb erre is fény fog derülni. A bíró feladata nem volt más ezek után, minthogy a percselekmény rendjét megtartsa és a bizonyítási kötelezettségeket megállapítsa.
A bizonyítás során formális bizonyítási eszközökkel éltek. Ilyen volt például az eskü. Ennek több fajtája létezett. Az egyszerű esküvel a sértett erősítette meg álláspontját, ezzel szemben létezett a tisztító eskü, amivel a vádlott élhetett, miszerint ártatlan. Ezt abban az esetben nem használhatta, ha bűnössége egyértelmű volt mindenki számára, azaz tettenérés történt. Ezek mellett működött az eskütársak intézménye is. Ezzel mindkét fél élhetett, mindenki fogadhatott eskütársat, viszont ők nem konkrét tanúk voltak, hanem csupán arról nyilatkozhattak, hogy az adott személy egy becsületes ember és hihetnek a szavának. Bevett szokás volt mindezek mellett az istenítélet is, viszont ezt már részletesen kifejtettem ezelőtt egy másik cikkben. Természetesen, ha volt használható racionális bizonyítási eszköz, mint például egy tanú vagy pedig egy tárgyi bizonyíték, azokat is szabadon felhasználhatták igazuk érvényesítése végett.
Inkvizitórius
Az inkvizitórius, azaz nyomozóelvi eljárás a 16. századtól lett egyeduralkodó az eljárásjogban, azonban már ezelőtt is létezett és használatban is volt. Ebben már próbálták az akkuzatórius eljárásban felmerült problémákat kiküszöbölni, nos, több-kevesebb sikerrel. Több változtatás is történt, többek között az, hogy itt magát a pert már legtöbbször nem magánszemélyek, hanem hivatali személyek indították el. Tiltották azt is, hogy a felek peren kívül megegyezzenek. Ha mégis alkalmazták az akkuzatórius eljárást, az csakis ezután jöhetett létre.
A hivatalból indított eljárás lefolytatására már létezett külön bírósági épület, ahol egészen másképp hajtották végre ezt a folyamatot. Itt már nem nézhették végig más emberek a pert, ugyanis jóformán nem is lett volna nagyon mit nézzenek. A tanácskozás zárt ajtók mögött zajlott, ahol a peres felek nem vettek részt, a társadalmi kontroll nem érvényesült. A titkosság azonban nemcsak erre a részére irányult a dolognak, hiszen magának a vádlottnak sem mondták el, hogy valójában mivel is vádolják őt pontosan. Így egyértelmű, hogy kontradiktórium nem ment végbe, ugyanis maga a vádlott nem is tudta volna, mi ellen kell magát megvédenie. Tehát nem érvényesült valójában a védelemhez való jog. Ebből következik, hogy az addigi értelemben vett meghallgatás sem létezett, a vallomást is írásban továbbították a bíróknak. Igen, itt társasbírók döntöttek az adott ügyről, nem pedig egyedül egy személy. Mindezen információkból leszűrhetjük, hogy az akkuzatórius eljárással szemben, ez teljes mértékben közvetetten működött.
A bizonyítékokat tekintve, itt arra törekedtek, hogy a valódi igazságot derítsék ki, így az esküt már nem fogadták el, a rendszer nagyon kötött volt. Az adott bizonyítékoknak megvolt a maga bizonyító ereje, és ehhez mérten fogadták el őket. A teljes bizonyítottságot a beismerő vallomás jelentette, a tanúkat tekintve pedig az volt a mérvadó, ha legalább ketten voltak, érdektelenek és vallomásuk egybefüggően hangzott el. Itt viszont a tanúk tényleges tudomással rendelkeztek a bűncselekményről, ami végbement. Ezek voltak a tudomástanúk. De emellett ebben az eljárásban figyelembe vettek olyan tanúkat is, akik csupán hallottak az adott bűncselekményről, ők voltak a hallomástanúk. Ezek a vallomások azonban, amik elhangzottak, a lehető legrosszabb helyen hagyták el a nyilatkozók száját, mégpedig a kínpadon. Minden vádlottat és tanút ugyanis tortúra alatt hallgattak ki, tehát vallomásuk sok esetben nem tükrözte a valóságot, így a rendszer lényegében pont az ellentettjét produkálta, mint amilyen célból kitalálták. [2. KÉP]
Az inkvizitórius eljárás sajátossága volt az indicium, azaz a gyanújel, ami alapján elkezdték magát a nyomozást és ami alapján elfogták a gyanúsítottakat, vagy egyáltalán találtak megfelelő gyanúsítottat. Az indicium nem egy bizonyíték volt, hanem csupán egy olyan dolog, amin a nyomozás során elindulhattak. Könnyebben megérthető, ha hozok erre egy példát. Tegyük fel, hogy egy kocsmában látnak egy olyan személyt vérfoltos ruhában, akiről elterjedt az, hogy erőszakos olykor-olykor. Ugyanezen az estén találnak egy vérbe fagyott hullát a patak partján. Ez jelentette az indiciumot, hogy gyanúsan összefüggő dolgok alapján indítják el a nyomozást és fognak el embereket. Ez viszont sokszor félrevezethette a bíróságot, ugyanis előfordult több esetben, hogy ezek a nyomok véletlen egybeesések voltak, a beismerő vallomás pedig egy ártatlan ember öngyilkossága a kínok végett.
Végeredményben elmondhatjuk azt, hogy a középkori eljárások közül egyiknek sem sikerült feltárnia legtöbb esetben az igazságot, s bár napjainkban azért ez többször sikerül, is itt előfordul hiba a rendszerben. Mindenesetre a különbségek nagyok voltak azok között is és a maihoz viszonyítva is. A felmerült hibák azonban nem voltak haszontalanok, ugyanis ezek bírálataként jutottunk el azokhoz az ésszerű és egyben humánus módszerekhez, amikkel ma is él az eljárásjog nap mint nap.
Sziasztok! Molnár Nadin vagyok, jogász szakos hallgató a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. Elsőéves korom óta szerkesztőként tevékenykedek a Media Iurisnál, ahol igyekszem mindig változatos, aktuális és érdekes cikkekkel lekötni az olvasók figyelmét. Az írás már nagyon régóta fontos szerepet tölt be az életemben, ezért boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy gondolataimat másokkal ilyen módon is megoszthassam.
