találkozás

CSODÁLATOS TALÁLKOZÁS – NOVELLA

Szerzői előszó

Mivel említettem, hogy az újságon kívül is szoktam írni, főleg regényt, novellát és forgatókönyvet, ráadásul 2018 óta németül is, Kalinora Lindtzer művésznéven, arra gondoltam, most egy novellámat osztanám meg veletek, melyet még tavaly nyáron írtam. Ezt a novellát itt magyar fordításban olvashatjátok, az eredeti, német változata a blogomon található Wunderbare Begegnung címmel, a következő linken.

A novella első részlete

Egy viharos nyári éjszaka volt itt, Hiddensee szigetén. Már hozzászoktam, az az éjszaka mégis furcsa volt… Mintha olyasmi történt volna, ami azelőtt még soha… Ó, elnézést, még csak be sem mutatkoztam! Tehát: Adrian Schiffer vagyok, 29 éves, és itt élek négy éve Hiddensee-n egyedül (sajnos, nincs sok szerencsém a szerelemben). Foglalkozásomat tekintve író és festő vagyok, a könyveim tele vannak saját festésű képekkel. Főleg fantasy és romantikus regényeket írok. Egyszerűen imádom, amikor minden történetben egy új, általam kitalált világban merülhetek el. Mindig tiszta szívből írok. De visszatérve arra a nyári éjszakára… Egyáltalán nem tudtam aludni, olyan hangos volt a vihar. Bementem tehát a kis dolgozószobámba, hogy fessek egy képet. És csak azután tudtam végre jól és mélyen aludni, hogy a vihar valamivel csendesebb lett.

Másnap reggel, mikor felkeltem, már semmi nyoma sem volt a viharnak. A nap ragyogott, a tenger nyugodt volt. Úgy terveztem, sétálok egyet a parton. A homok még nedves volt egy kissé, de ez nem zavart. Tehát sétálni kezdtem. És akkor történt… Elmesélem, hogy micsoda. De ezúttal ez nem egy általam kitalált fantasztikus történet, hanem az abszolút valóság.

A parton egy gyönyörű hölgy feküdt eszméletlenül, hozzá hasonlót még életemben nem láttam. Körülbelül velem egyidős lehetett, ám ezt nem tudhattam pontosan. Hosszú, göndör sötétkék haja volt és azúrkék bőre. Nem, nem vicc: AZÚRKÉK BŐRE! VALÓBAN!

A szemeit nem láthattam, mivel azok csukva voltak. A ruhája valami különleges volt: egy hosszú, aranyszínű ruha. Ilyet még sosem láttam. Azonban volt egy világos megérzésem: ennek a nőnek semmiféle bőrbetegsége nem lehetett, hanem a különös bőrszínének valami más oka kellett, hogy legyen… De hogy mi, azt sajnos nem tudtam. És a hajszíne is biztosan természetes volt… Úgy tűnt nekem, mintha valamiféle másik világból származna… Igaz lenne ez? Fogalmam sem volt…

Lassan térdeltem le mellé és hajoltam a mellkasa fölé, hogy ellenőrizhessem a pulzusát. A vadidegen hölgy még élt. “De vajon hogy kerülhetett ide?”, kérdeztem magamtól. “Valószínűleg hajótörést szenvedett”, jutott eszembe az egyetlen logikus válasz. Hálistennek túlélte. “Gyorsan újra kell élesztenem őt…”, gondoltam, és meg is próbáltam. Lassan kinyitotta a szemét, és rám nézett. Végre láthattam a szemszínét: tengerkék, természetesen!

– Hol vagyok? És ki maga? – kérdezte halkan. Még mielőtt válaszolhattam volna, újra elájult. Á, te jó ég! Azonnal segítséget kellett hívnom. Mint mindig, a mobilom nálam volt. Tehát kivettem a zsebemből és felhívtam a legjobb barátomat, Gunnar Mohrt. Ő és felesége, Hella Hansen voltak azok az emberek, akikben itt a leginkább megbíztam. Gunnar orvos, Hella pedig egy titkos szervezetnek dolgozott, amely rejtélyes esetekkel foglalkozik. Tökéletes kombináció! Egészen biztos voltam benne, hogy velük együtt kideríthetek valamit erről a vadidegen hölgyről.

Kisvártatva Gunnar és Hella már ott voltak velem a parton. Nem vesztegettük az időnket: a gyors üdvözlés után végre a tárgyra tértünk. – Igazán szokatlan eset… – mondta elgondolkodva Hella. – De ne aggódj: rajtunk kívül senki sem fog tudni róla. Ígérem. – tette hozzá.

– Pontosan. Ígérjük – mondta Gunnar is.

– Köszönöm nektek – hálálkodtam.

– Tehát itt találtad őt eszméletlenül, igaz? – kérdezte Gunnar.

– Pontosan – válaszoltam.

– Mi történt azután? – kérdezte Hella.

– Felélesztettem, de csak rövid ideig tartott ez az állapot… – feleltem.

– Mi történt abban a rövid időintervallumban, amíg a hölgy magához tért?  –  tett fel Gunnar egy újabb kérdést. Istenem! Mint egy valódi nyomozás…

– Csak megkérdezte, hol van és hogy ki vagyok én. Nagyon halkan. Ez volt minden. Aztán újra elájult – adtam meg a választ.

– Oké, Adrian. Köszönöm – hálálkodott Gunnar. – Rendben van neked, ha a te házadba visszük őt? – kérdezte azután.

– Igen, abszolút rendben. Alhat a vendégszobámban – válaszoltam meg a kérdést.

– Majd minden félórában figyelem az állapotát – tettem még hozzá.

– Rendben. Meg fogom őt vizsgálni, és adok neki valamit, ami segít a gyógyulásban – zárta le a beszélgetést Gunnar.

– De arra várnunk kell, amíg felébred – mondta Hella.

– Igazad van. Most bevisszük a házba! – felelt Gunnar.

Megfogtuk tehát extrém óvatosan az idegent, és bevittük a házamba. Mikor a vendégszobába értünk, letettük az ágyra. Észrevettem, hogy egészen forró volt a teste. – Gunnar, nézd csak – mondtam.  – Mit gondolsz, szerinted lázas?

Gunnar is ellenőrizte a testhőmérsékletét. – Igaz, láza van – erősítette meg. – Feküdnie kell, még akkor is, ha felébred az eszméletlenségből – rendelkezett.

– Gunnar, Adrian, kérlek, maradjatok itt vele – kérte Hella. – Hozok nedves törölközőket, azok jót fognak tenni a hölgynek. – Mielőtt még pislogtunk volna, beszaladt értük a fürdőszobába. Egy szempillantás alatt visszatért, és óvatosan tette rá a forró testre a törölközőket.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK.

 

 

Kiemelt kép forrása: she life