találkozás

Csodálatos találkozás – Novella 3. rész

Gunnar és Hella némán figyelt minket pár másodpercig.

– Hogy került a partra? – kérdezte Hella.

– A tengeralattjárómmal utaztam. Gond nélkül elértem a tenger felszínét. Az élmények, fények és színek először eléggé újak voltak számomra. Lebegtem a tengeralattjáróval, akkor még nyugodt volt a tenger. Aztán jött a vihar, amely tönkretette a járművemet. Az összes holmim, amit az utazásra hoztam, odaveszett. Az egyetlen, amim maradt, az algák. A vízbe estem. Még az ájulás előtt segítségül hívtam a barátaimat, a delfineket. Nagy valószínűséggel ezek az okos állatok vontattak partra… – mesélte az azurieni. – Ez minden, amire emlékszem – tette hozzá. Aztán mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: – Az első, amit megláttam, mikor felébredtem, az arca volt… Nagyon köszönöm, hogy megmentette az életemet.

– Ó, igazán nincs mit, szívesen tettem – feleltem.

– Segítünk, amiben csak lehet – mondta Hella. – Mit tervez, hogyan tovább? – kérdezte.

– Ágyban kell még maradnom, egy pár napig, legalábbis ezt mondták nekem – válaszolt Valëza.

– Igaz. A legjobbat akarjuk magának – mondta Gunnar.

– Azután viszont szeretném egy kicsit felfedezni a maguk világát – tette hozzá Valëza.

– Egyébként, hogy hívják ezt a helyet, ahol most vagyunk? – kérdezte.

– Hiddensee-nek – válaszoltam. – És ez egy sziget a Balti-tengeren. Pontosabban, a szigetet körülvevő tengert Balti-tengernek hívják – magyaráztam neki.

– Vagy úgy. Szép – mondta Valëza.

                                                           —

Valëza egy hét alatt rendbejött. Közelebb kerültünk egymáshoz, sőt már tegeződtünk is. Gunnar, Hella és én szerveztünk neki egy világkörüli utat, hogy ne csak Hiddensee-t láthassa, hanem az egész világunkat is. Az azurieni nagyon lelkes volt. Vettünk neki egy vízálló noteszt, amelybe lejegyezte a közös kalandjainkat.

Közben elkezdtem többet érezni Valëza iránt, nevezetesen szerelmet. Valódi, őszinte szerelmet, melyet még egyetlen nő iránt sem éreztem. Azelőtt meglehetősen sok találkám volt, de a megismert nők közül egyik sem volt rám olyan nagy hatással, mint Valëza. Miután világkörüli utunk véget ért, vele együtt ültem a Hiddensee-i parton.

– Valëza Azuriener, valamit őszintén el kell mondanom neked – kezdtem.

– Hallgatlak – mosolygott.

– Úgy szeretlek, ahogyan még senkit sem szerettem – mondtam. – Te vagy számomra a legfontosabb. Már az elejétől fogva. Attól a pillanattól kezdve, hogy itt megtaláltalak téged.

– Ó, drága Adrian! – mondta Valëza szentimentálisan. – Én is szeretlek. Végtelenül. Az irántad érzett szerelmem sokkal mélyebb, mint az összes tenger és óceán együttvéve.

– Pontosan ilyen az én szerelmem is, irántad – feleltem. Csókolóztunk.

Aztán megkérdeztem: – Valëza, életem egyetlen és örök szerelme, szeretnél a feleségem lenni, és örökké velem tovaúszni az Élet Óceánjában?

– IGEEEEEN! – kiáltotta, és boldogan ölelt át.

Összeházasodtunk, és természetesen a barátainkat, Gunnart és Hellát is meghívtuk az esküvőnkre. Megbeszéltük, hogy vele megyek Azurienba, és hogy hol itt, hol ott fogunk élni. Végre a való életben is felfedezhetek egy varázslatos világot.

Milyen szép… Valëza azt javasolta, óvatosan bánjak azokkal a történetekkel, melyeket az ő világáról tervezek írni. Tehát ezeket csak olyan emberek olvashatják, akiknek szíve tiszta és békés. Egyébként, Azurien mottója a következő:

“Béke az óceánokban és a tengerekben, mint ahogyan a mi szíveinkben.”

VÉGE