találkozás

CSODÁLATOS TALÁLKOZÁS – NOVELLA 2. rész

A novella második részlete

Az ágy mellett ültem egy széken. Gunnar és Hella a fotelben foglaltak helyet, amit itt a vendégszobában tartottam, pontosan az ehhez hasonló vészhelyzetekre. Pár percig csendben ültünk. Normál körülmények között, amikor együtt töltöttük az időt, eléggé hangosak voltunk. De ez egy különös eset volt. Egyikünk sem találkozott még ehhez fogható hölggyel… Úgy tűnt nekünk, mintha abban a pillanatban kinyílt volna egy kapu két nagyon különböző világ között. Gunnar is egy véleményen volt velem, nevezetesen, hogy a hölgy bőrszíne nem betegség, és hogy a hajszíne is természetes… Hella mintát vett a hölgy ruhájáról, szerette volna tudni, milyen anyagból készült.

Eszembe jutott valami.  – Ti is hallottátok tegnap éjszaka a vihart? – kérdeztem.

– Na igen, eléggé hangos és erős volt… – válaszolt Gunnar.

– Hajnalig nem tudtunk aludni! – tette hozzá Hella.

– Apropó, van egy ötletem – mondta Gunnar. – Hella és én elmegyünk a kikötőbe, és megkérdezzük, hátha a hölgy a vihar alatt valamelyik hajó fedélzetén volt-e… – javasolta.

– Igen – bólintott Hella. – Egyébként semmilyen iratot nem találtunk nála… ez elég fura… – szólt elgondolkodva.

– Többet fogunk róla megtudni, ha felébred… – felelt Gunnar. Azután elköszöntünk egymástól, és ő elment Hellával a kikötőbe. Én maradtam a titokzatos, idegen hölggyel. Először is hoztam a konyhából egy pohár vizet neki, arra az esetre, ha felébredne. Semmi sem történt. Még mindig eszméletlenül feküdt…

Amikor Gunnar és Hella visszaértek, már délután volt. A hölgy még mindig nem tért magához. Egyfolytában cseréltem neki a törölközőket. A láza már nem tűnt nekem olyan magasnak. Gyorsan üdvözöltük egymást, Gunnar, Hella és én, majd végighallgattam őket.

– Tehát, nem sok mindent tudtunk meg…  – kezdte Gunnar.  – Minden halászt megkérdeztünk, aki az éjszaka során jelen volt, de senki sem látott semmit  – mesélte.

– Vagy úgy… de várj, hogyan kérdeztetek rá? – kérdeztem kicsit riadtan.

– Ne aggódj! – kapcsolódott be Hella is. – Nem említettük, hogy a hölgy azúrkék bőrű, és sötétkék hajú – nyugtatott meg.

– Á, oké. Jó. Megkönnyebbültem – mondtam.

– Senkinek sem árulnánk el a titkot – adta a szavát Gunnar.

– És ha felébred a hölgy, és kiderítjük, honnan jött, amennyiben vissza akar menni, mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy segítsünk neki – mondta Hella is.

– Egyébként, Adrian, vannak fejlemények? – kérdezte Gunnar.

– Nem, sajnos nem sok, a hölgy még mindig eszméletlen. De a láza már nem tűnt olyan magasnak. Cseréltem a nedves törölközőit, hogy hűtsem a testét – válaszoltam.

– Szép munka – mondta Gunnar. Ellenőrizte a hölgy testhőmérsékletét. – Igen, most nekem is úgy tűnik, hogy már nem olyan magas a láza…– tájékoztatott.

– Mit gondoltok, honnan érkezhetett? – kérdezte Hella.

– Nem tudom. Az általunk ismert nemzetiségek közül egyikre sem hasonlít. Ez tény – válaszolta Gunnar.

– Stimmel – kapcsolódtam be én is. – Akkor? – kérdeztem rá.

– Logikus. Ha nem ebből a világból, akkor egy másikból – felelt Gunnar.

– Úgy hiszed, kincsem? – kérdezte őt Hella.

– Fogalmam sincs, mit kéne hinnem… – reagált őszintén Gunnar.

– Egyetértek – válaszoltam. – Amúgy tudom, mit gondoltok. Ilyen emberek, mint ő, csak a történetekben létezhetnek, mint például az én fantasy-elbeszéléseimben. Ám itt van egy élő ellenpélda – magyaráztam.

– Igen, pont ezt gondoljuk – jegyezte meg Hella. – Vagy inkább már úgy kellene mondanom, ezt gondoltuk? Gőzöm sincs.

– Eléggé bonyolult minden. Nem csoda, hogy egy kukkot sem értünk… – mondta Gunnar elgondolkodva.

– Kukk? Mi az a kukk? – kérdezte hirtelen egy elgyengült hang. Egyszerre néztünk az irányába: a rejtélyes hölgy volt az. Végre felébredt!

Hella közelebb ment hozzá. – Minden rendben van. De még ágyban kell maradnia – mondta neki megnyugtatóan.

– Hogyhogy itt vagyok? – kérdezte az idegen.

– A parton találtam magát, ott feküdt eszméletlenül. Felhívtam a barátaimat, együtt idehoztuk. Láza volt, ezért nedves törülközőket tettünk a testére – magyaráztam neki. – Ó, elnézést, be sem mutatkoztam. A nevem Adrian Schiffer, és ő itt a legjobb barátom, Gunnar Mohr, a feleségével, Hella Hansennel – mutattam be magunkat.

– Örvendek…– mondta csendesen a hölgy. Még mindig gyengén csengett a hangja.

– Egyébként orvos vagyok – mondta Gunnar. – Azonnal előkészítem az orvosságát – tette hozzá.

– Nem, köszönöm – szólt az idegen. – Elnézést, nem ismerem ki magam ebben a világban… mert nem vagyok idevalósi – magyarázta.

– Vagy úgy… – lepődött meg Gunnar.

– Honnan jött? – kérdeztem.

– Nagyon messziről – válaszolt az idegen. – Egészen pontosan egy másik világból, Azurienből, amely a tenger alatt található. Ott mindenkinek azúrkék bőre van. És kék haja, minden árnyalatban. A nemeseknek sötétkék hajuk van, és efféle ruhájuk. – magyarázta, és a ruhájára mutatott.

– Úristen! – Hella és Gunnar meglepődtek.

– Ez az igazság. Nem vagyok csaló. Tudom, hogy számukra ez kitalációként hangzik. De nálunk pontosan ugyanez a helyzet: senki sem hiszi el, hogy a maguk világa valóban létezik – magyarázta az idegen.

– És mi a neve? – kérdezte Hella.

– Valëza Azuriener vagyok, Azurien leendő királynője. A koronázás előtt azonban utazhatok és megvalósíthatom az álmaimat. Tulajdonképpen mindig is szerettem volna felfedezni a maguk világát, és bebizonyítani, hogy nem a fantázia szüleménye – válaszolt a titokzatos hölgy.

– Hiszünk magának – nyugtattam meg.

– Igen, bennünk nyugodtan megbízhat – mondta Gunnar is.

– Pontosan – tette hozzá Hella.

– Még egy kérdés: hogyan gyógyítanak a maga világában? – kérdezte kíváncsian Gunnar.

– Valójában mi sosem vagyunk betegek, mert mindig nagyon sok algát eszünk. Nálunk nagyon különleges algák nőnek, melyek egészségelixírt tartalmaznak – felelte Valëza. – A ruhám zsebében található néhány, ha jól emlékszem… – mondta, és az említett helyen kotorászott. – Á, megvan! – kiáltotta, majd megmutatta nekünk a csodaalgáit.

– Nyugodtan vegye be a saját orvosságát, ez lesz a legjobb – javasolta Gunnar.

– És, ha szüksége van valamire, Felség, a rendelkezésére állunk – tettem hozzá.

– Kérem, ne szólítsanak Felségnek… – kérte félénken Valëza.

– Akkor? Talán jobban kedveli az “Azuriener asszony”-t? – kérdezte Hella kedvesen.

– Ó, köszönöm, nem. Nekem elég a Valëza is – felelte az azurieni. Megette az utolsó adag algát, ami nála volt.

– Jobban van, Valëza? – kérdeztem aggódva.

– Köszönöm szépen, sokkal jobban vagyok – válaszolt Valëza.

– Akkor jó – mondtam elégedetten. – Apropó, nagyon szép neve van… – bókoltam neki. –Mit jelent pontosan? – kérdeztem kíváncsian.

– Valëza azt jelenti, a tenger kis hulláma – magyarázta az azurieni.

– Igazán szép… – mondtam elbűvölten.

– Köszönöm a bókot! – mosolygott Valëza.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK.