Mindannyian úgy kezdtük a 2020/2021-es évet, hogy tudtuk, karunk legkésőbb október 23-án átáll az online oktatásra. Éppen emiatt, évfolyamtársaimmal igyekeztünk minél hamarabb megismerni az egyetemet, oktatóinkat, egymást és a felsőbb éves hallgatótársainkat. Akik pedig már az elején eldöntötték, hogy szeretnének a kar életében nagyobb részt vállalni, azok csatlakozhattak a számukra szimpatikus kari szervekhez.
A tavasszal kihirdetett veszélyhelyzet miatt a középiskolai évek nem a megszokott módon értek véget. Elmaradtak a szerenádok, a ballagások és az érettségi vizsgák sem a korábban kialakított menetrend szerint zajlottak. Majd a nyár folyamán, amikor sorra érkeztek a hírek, hogy elmaradnak a nagy fesztiválok, a fonyódi gólyatábor, kezdtem feladni a reményt, hogy a tanévkezdéskor a személyes találkozó az évfolyamtársakkal összejöhet. Szerencsére ez nem így történt! Szeptember elsején kicsit elveszve, de izgatottan érkeztem szaktársaimmal az egyetemre, és a hömpölygő tömeget követve eljutottunk a nagyelőadóba, ahol ünnepélyesen megkezdtük a tanévet. Míg kezdetben csak a korábbi városunkból, alma materünkből érkezett régi ismerősökkel beszélgettünk, a beléPTEtő keretein belül megrendezett csapatépítő játékoknak köszönhetően új arcokat is megismerhettük. A felsőbb évesek közül sokan szárnyai alá vették a gólyákat és ahogy akkor is, most is segítenek bármikor, bármilyen kérdéssel fordulunk hozzájuk. Számos jegyzetet, tanácsot, tanulási tippet osztottak meg velünk (ezt köszönjük Nektek!). Pár hét után egyre több ismerős, új barát ült az előadóban, és ezeknek a friss ismeretségeknek köszönhetően egyre jobbá vált az egyetemi élet. Elkezdtünk közösen tanulni, segíteni egymásnak az otthonra kiadott feladatok megoldásában, vagy csak elütöttük egy kávé mellett az időt két óra közötti szünetben. A Tudásközpont könyvesboltjában többször megfordultunk, annak reményében, hogy végre megérkeztek a római jog tankönyvei. Beiratkoztam a könyvtárba is, amelyet felfedezve megállapítottam, hogy megfelelő hely lesz, ha nyugodt, csendes környezetet keresek egy-egy vizsgára történő felkészülés előtt. Nemcsak az egyetemet, hanem a várost is felfedeztük. Pécs szépségei mellett megismertük a város közösségi életének színtereit is, megkerestük, kipróbáltuk azokat a helyeket, ahol egy lazább beszélgetés közben kiengedhetjük a fáradt gőzt, a feszültséget, hiszen többen most tanuljuk az önálló életet, a kollégiumi vagy albérleti létet, az együttélést.
Mára már az első szorgalmi dolgozatokon is túl vagyunk, néhányan már a sikeres eredményeknek is örülhettünk. A koronavírus velünk maradt, velünk él. Az előadások során a kötelezően használandó maszkok már szinte annyira hozzánk nőttek, hogy én személy szerint legtöbbször már észre sem veszem, ha magamon felejtem, és abban sétálok végig az utcán. Bevallom, pár reggeli ébredés után megfordult a fejemben, hogy de jó lesz majd, amikor teljes távoktatás lesz és picivel tovább alhatok. Ám azután, hogy rövid időn belül így felpezsdült életem legújabb szakasza, már egyre kevésbe vártam, hogy eljöjjön az online tanítás időszaka.
Még az őszi szünet előtt érkezett a hír, miszerint a dékán engedélyezte, hogy mi, gólyák a kötelező órákon továbbra is személyesen vegyünk részt, annak érdekében, hogy az egyetemi életet továbbra is „hagyományosabb” módon élvezhessük. Így nem kellett könnyes búcsút vennünk egymástól, amikor hazautaztunk az őszi szünetre.
November elején elkezdődött a félig jelenléti, félig online oktatás, így már tudjuk, mi vár ránk a következő hetekben. Hétfőn beérve az egyetemre, először nem is gondoltam bele, hogy ezelőtt sokkal több ember jött velem szembe a folyóson (valószínűleg azért nem realizálódott bennem aznap, mert még nagyon álmos voltam). De az előadások közötti szünetekben már éreztem a hallgatótársak hiányát és nap végén pedig már szomorúan indultam kifelé az üres épületből. A keddi és szerdai napokon csak online tudtam becsatlakozni az órákra, így miután végighallgattam azokat, éreztem, hogy egyre nehezebben bírom a négy fal között, cipőt húztam, és elindultam a legközelebbi boltba, hogy (amúgy felesleges) élelmiszereket vegyek magamnak. A rövid, frissítő séta után ismét a gépem előtt ültem, várva, hogy részt vegyek a szemináriumaimon.
A hibrid oktatásom első hetének végén azt a konklúziót vontam le, hogy jobban tudok fókuszálni, ha személyesen veszek részt az órákon, mint amikor otthon figyelem a képernyőt. Nem kalandoznak el a gondolataim, nem kelek fel egy újabb kocka csokiért. Remélem, a vírushelyzet engedi, hogy továbbra is bejárjak az óráimra és egy sikeres vizsgaidőszak után a következő szemeszterben a hagyományos diákélet visszatérhet az egyetem falai közé.
