Pályaelhagyás, pályatévesztés, karrierváltás… Ezeket meghallva szinte kivétel nélkül mindenkinek negatív töltetű képzetek árasztják el a gondolataikat. Ijesztően hangzanak, ellenben a mai világban ezek már a karrierutak természetes velejáróinak számítanak.
A folyamatosan gyorsuló és fejlődő világban már nem tulajdonítanak nekik akkora jelentőséget, hiszen a karrierutak a folyamatosan bővülő és új tudásnak, a frissen szerzett tapasztalatoknak és az elvégzett képzéseknek köszönhetően folyamatosan szélesednek, ezáltal nagyobb teret és több lehetőséget adva a karrierutat bejáró egyéneknek. Kortól, nemtől és etnikumtól függetlenül bárki megtapasztalhatja akár személyesen is ezt a fenomént. A következőkben Dr. Pál Emesét, az Állam- és Jogtudományi Kar Közigazgatási Jogi Tanszék adjunktusát kérdeztem a pályaelhagyók jelenségével kapcsolatban.
Manapság már egyáltalán nem számít ritkaságnak, ha valaki tanulmányai közepette, vagy már munkavállalóként úgy dönt, hogy pályát vált. Mit gondol, milyen okai lehetnek ennek a jelenségnek?
Dr. Pál Emese: A profession.hu nemrégiben készült felmérése alapján a magyar munkavállalók közel fele nem azon a szakterületen dolgozik, amelyben a végzettségét szerezte. Tehát egy valós jelenséggel állunk szemben, amely számos okra visszavezethető.
Mint egyetemi oktató és mint life coach, kettőt emelnék ki ezek közül. Az egyik az önismeret igen alacsony foka, amely sok esetben ad hoc-ká változtatja a pályaválasztás folyamatát. A másik pedig a külső környezet általi befolyásolás, nevezhetjük akár pressziónak is. Ezt egyébként az említett kérdőívre adott válaszok is alátámasztják, ugyanis a kényszerpályát választók 79%-a pályaelhagyó. Ugyanakkor árnyalnunk kell a képet azzal, hogy a jelenlegi hallgatók egy jelentős részének természetes folyamat a munkahelyváltás. Tudatosan készülnek arra, hogy csupán két-három évet töltenek egy munkahelyen, majd váltanak. Tudom, hogy ez nem a klasszikus pályaelhagyás, de tendenciózusan kimutatható, hogy említettek körében ez utóbbi is sokkal könnyebben, kevesebb hezitálással, lelkizéssel megy.
A pályaelhagyók nagy része sokáig bizonytalan, nem tudja pontosan megállapítani, hogy ténylegesen mással szeretne-e foglalkozni, vagy ez csak egy átmeneti érzés. Mik lehetnek a jelei annak, ha valaki pályát tévesztett, illetve a hallgatók körében ez miként mutatkozik?
Dr. Pál Emese: A mentori tevékenységem során tapasztaltakból tudok kiindulni: amikor egy hallgató sokadik alkalommal nem jelenik meg egy vizsgán, vagy vesz fel egy szabadon választható tárgyat anélkül, hogy abszolválná a teljesítési követelményeket, vagy egyáltalán nem jár be az előadásokra, ezek mind intő jelek lehetnek.
Rengeteg közhelyet ismerünk, mikor meghallunk egyet-egyet, csak semmitmondóan legyintünk. Mit gondol a „soha nem késő újrakezdeni” mondatról?
Dr. Pál Emese: Én személy szerint kifejezetten szeretem a „közhelyeket”. Ha jobban belegondolunk ezek a „szólások” azért váltak ilyen elterjedtté, mert valaha egy közösség által általános érvényűnek és elfogadottnak vélt valóságtartalmat jeleníti meg. Szóval ebből kiindulva teljesen mértékben egyet tudok érteni a fenti mondattal. Gondoljunk csak picit bele, melyiket választanánk? Az egész életünket leélni úgy, hogy közben azt érezzük, ez nem a mi utunk, vagy – időben ugyan sokkal rövidebb intervallumban -, de azt a hivatást űzni, amihez szívvel és lélekkel tudunk kapcsolódni? Talán egy kicsit sarkos, de vajon melyikre emlékeznénk a halálos agyunkon? Munka vagy hivatás? Kötelesség vagy szenvedély? Az egész élet egy tanulás, ne féljünk fejleszteni magunkat.
Szinte nincs olyan ember, aki ne hallotta volna már azt a mondatot, hogy „a hallgatók fele az évek alatt úgyis lemorzsolódik”. Vannak, akik még az első évben, vannak, akik tanulmányaik későbbi szakaszában, esetleg diploma után gondolják meg magukat. Mi a véleménye a lemorzsolódó diákokról?
Dr. Pál Emese: A lemorzsolódásban – a pályaelhagyáshoz hasonlóan – többféle tényező játszhat szerepet. A hallgató szociális körülményei mellett nyilvánvalóan a motiváltság a fő szempont. Azonban én mindig felhívom a hozzám fordulók figyelmét arra, ne essenek abba a hibába, hogy elhamarkodottan döntenek. A Dalai láma hitvallásában beszél arról is, hogy soha ne hozzunk döntést, amikor szomorúak vagyunk. Próbáljunk meg higgadtan, nem indulatból és időt hagyva cselekedni. Például ne egy sikertelen vizsga vagy egy kevésbé kedvelt tárgy miatt hagyja itt a kart a hallgató. Bizony minden szakon lesznek olyan kurzusok, amiket összeszorított foggal és nagy levegővételekkel kell teljesíteni.
Mit tehet az, illetve mit tanácsolna annak, aki úgy érzi, hogy a számára nem megfelelő karrierutat próbálja bejárni?
Dr. Pál Emese: Mindenképpen javasolnám, hogy keressen fel egy karriertanácsadót, vagy valamilyen hasonló segítő szakmát folytató személyt. Erre egyetemi keretek között is lehetőség van a Karrier Iroda munkatársainál. Valamint a PTE ÁJK Mentorklubjának mentoraihoz is nyugodtan fordulhat, ha beszélgetésre, iránymutatásra vágyik. Ahhoz azonban, hogy a támogató tevékenységnek valóban eredménye legyen, komoly lelki elköteleződésre van szükség a hallgató részéről is. Ne féljünk segítséget kérni, ha szükségét érezzük!
A Media Iuris nevében is szeretném megköszönni Pál Emese Tanárnőnek, hogy elvállalta az interjút!
Sziasztok, Soltész Evelin vagyok, A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi kar hallgatója. Középiskolában döntöttem el, hogy az egyetem mellett szeretnék írással is foglalkozni, amire tökéletes megoldásnak bizonyult a Media Iuris. Szeretek új kapcsolatokat kialakítani, az interjú készítés nagyon közel áll hozzám. Szinte minden témában otthonosan érzem magam, ezért sokféle cikket fogtok tőlem olvasni; a közélettől kezdve, a gasztronómián át egészen a tudományos cikkekig.
