[metaslider id="9331"]

Amit mindenki szeretne elkerülni – az imposztor szindróma


Elkapott már valaha is az az érzés, hogy bármennyire próbálkozol, bármennyi energiát fektetsz egy bizonyos dologba, úgy érzed kevés, és nem vagy elég jó? Vagy ha meg is lett a munkád eredménye, úgy érzed nem érdemled meg, nem tartod magad méltónak rá? A folytonos önmegkérdőjelezés és az elégedetlenség-érzet a mindennapjaid részévé vált? Ezen kérdésekkel felvezetve a következő cikkben nem csupán szimpla maximalizmusról lesz szó, hanem annak egy minősített, súlyosabb esetével: az imposztor-szindrómáról.

De mi az az imposztor szindróma? 

Mint azt már az előbb is említésre került, valamilyen szinten kapcsolódik a maximalizmushoz. Az imposztor szindróma egy valós pszichikai jelenség, amelyet először 1978-ban neveztek nevén: két pszichológus, Pauline Rose Clance és Suzanne Imes írt erről a fenoménről egy tanulmány keretein belül. Akkor még azt gondolták, hogy ez kimondottan csak a nőket érinti; mára azonban már világosság vált, hogy az imposztor szindróma nem válogat, kortól, nemtől függetlenül bárki beleeshet a hálójába. Maga az imposztor szó csalót, gazembert jelent, ami mesterien átadja a szindróma lényegét, és azt a jelenséget, ami köré az egész felépül: a szélhámosság-érzést.

Az imposztor szindróma lényegét nem volt könnyű megragadni, sokáig nem is kezelték önálló fogalomként; több, mint egyszerű kicsinyhitűség és önbizalomhiány, több, mint maximalizmus, de mégsem olyan szintű, mint a szorongás vagy a depresszió. Röviden azok, akik ezzel együtt élnek sokszor tűnnek magabiztosnak, sikeresnek és tökéletesnek. Sok esetben valójában azok is, csupán ők maguk gondolkodnak erről eltérően. Úgy érzik, minden, amit tesznek csalás és ámítás, a sikereik valójában nem az ő érdemük, csupán szerencséjük volt, vagy éppen a csillagok állása nekik kedvezett. Ebből adódóan folyamatosan azon stresszelnek, mikor derül ki, hogy méltatlanok az elért eredményekre, és hogy mindenkit becsapnak. Maximalisták, számukra csak a száz százalék elfogadható, ha nem a tökéleteset nyújtják akkor negatív szűrővel vizslatva a dolgot sokkal rosszabbnak könyvelik el, mint az a valóságban. Nem tudnak a realitás talaján maradni és ésszerűen, objektíven szemügyre venni egyes dolgokat. Tehetségtelennek érzik magukat, a kritikát hatalmas kudarcként fogják fel, folyamatosan azon aggódnak, mikor fognak hibázni. Hiába kapnak a külvilágtól elismerést, nem viszi őket előrébb, ezt csak sajnálatként, vigaszként értelmezik. Valerie Young, a jelenség szakértője és kutatója, az imposztor szindrómában szenvedők gondolatai alapján annak öt különböző típusát nevezte meg.

Superman/Superwoman

Ebbe a kategóriába leginkább azok sorolhatók, akik erősen maximalisták, mindig mindenkinél többet szeretnének nyújtani. Ebből adódóan a folyamatos teljesítési vágy és az elismerés iránt való epedés a mindennapjaik része. Minden lehetséges feladatot elvállalnak, nem mondanak nemet semmire. Ahhoz, hogy minél jobban teljesítsenek sokszor az alvás és egyéb más programok rovására vállalnak feladatokat, ami nyilván kimerüléshez vezethet. És ugyebár, kimerülten teljesíteni sokkal nehezebb, kudarcként élik meg ha „rosszabbul” teljesítenek, mint egyébként. Emiatt gondolják azt, hogy sikereik nem megalapozottak. 

A perfekcionista

A következő csoport azoké, akik olyan célokat tűznek ki maguk elé, amelyek sokszor irreálisak és elérhetetlenek. Úgy érzik, ezeket a célokat csak és kizárólag ők egyedül tudják megvalósítani. Nem szeretnek másokkal együttműködni, mivel ebből azt a következtetést vonják le, hogy ellenőrzés alatt állnak azért, mert nem elég jók ahhoz, hogy a feladatot egyedül véghez vigyék. Sosem érzik jónak a nem százszázalékos végkifejletet, a „lehetett volna jobb is” mondat mindig ott lebeg a szemük előtt. Rengeteget kételkednek magukban és a képességeikben, és mivel mindent tökéletesen szeretnének végrehajtani, egyes célok elérésére több időt szánnak a kelleténél; ha ennek ellenére is úgy érzik, hogy „kudarcot vallottak”, képesek depresszióba esni és szorongással megtölteni a mindennapokat.

A született zseni

A született zsenik már gyerekkoruk óta könnyen vették az akadályokat, egyszerűen tehetségük vagy eszük miatt. Minden erőfeszítés nélkül, kevés energiabefektetéssel teljesítettek vagy az iskolában, vagy akár más területen. A család esze, a tanárok kedvence. Éppen ezért nem alakult ki bennük az a képesség, hogy egy-egy kudarcot követően képesek legyenek felállni és tovább folytatni, vagy egyszerűen csak szembenézni a ténnyel, hogy nem mindenki lehet tehetséges mindenben. Az ide tartozók nagyon rosszul viselik az esetleges kudarc-forrásokat. Ha egy dologról úgy tartják, hogy nem fogják az eddig felállított mérce szerint véghezvinni, bele sem kezdenek és jó messziről elkerülik. Hogy miért csinálják ezt? Azért, hogy ne derüljön ki a külvilág számára, hogy ők igazából „csalók”, nem olyan jók, mint azt mások gondolják. Megkérdőjelezik saját magukat is emiatt, és a bennük felgyülemlő feszültség miatt ténylegesen nem fognak olyan jól teljesíteni, mint egyéb esetben. 

A magányos individualista

Ők azok, akik soha, semmilyen körülmények között nem kérnek segítséget. Hiszen, ha valakihez segítségért kéne fordulniuk, az azt jelentené, hogy beismerik, hogy nem olyan jók, hogy egyedül is megcsinálják, ugye? Ezek a magányos harcosok így fogják fel a segítségkérést; a csapatmunka számukra kínszenvedés, sokszor inkább elvállalják mindenki más munkáját, hogy hasznosnak érezzék magukat. Ha mégis valaki segíteni akarna szinte megsértődve utasítják vissza már a feltételezés miatt is, hogy egyedül nem képesek rá. A végeredmény szinte itt is ugyanaz: kimerültség, kiégés, leamortizálódás. 

A szakértő

Sosem ismernék be, hogy valamiben nem teljesen biztosak, ezért próbálják ezt minél jobban leplezni. Az alapján értékelik magukat, mennyi mindent értek el, ezért esetükben gyakori a folyamatos önképzés: tanfolyamok, tréningek, képzések elvégzése. Sok tudást sajátítanak el, de ha valaki emiatt szakértőnek hívja őket, azonnal szabadkozni kezdenek, úgy érzik nem érdemelték meg és nem méltóak erre a címre. Az ebbe a csoportba tartozók sokszor utasítanak vissza előléptetéseket és olyan lehetőségeket, amelyek által mehetnének feljebb a társadalmi ranglétrán, pusztán azért, nehogy fény derüljön valami hiányosságukra.

Létezik kiút?

Ha a sorok között valaki magára ismert, nem szabad pánikba esni; az imposztor szindróma több embert érint, mint azt gondolnánk. Ez a jelenség kezelhető, ám az út nem egyszerű: elsősorban is be kell látni, hogy a siker a tiéd, a Te érdemed, és azt teljes mértékben megérdemled. Nem szabad másokhoz hasonlítgatni magad, mert az mindig csak negatív érzések szülőágya lehet. Segít, ha beszélsz róla, ha valakivel megosztod az aggályaidat. Végső esetben, ha egyedül nem sikerül úrrá lenni ezen a frusztrációt és szorongást okozó szindrómán, ne félj felkeresni egy szakembert; pszichológushoz járni nem szégyen, sőt; belátni, hogy valami túlmutat a képességeiden és segítségre van szükséged, nagy bátorság.

Források: 1,2,3
Képek forrása: 1

EnglishGermanHungarian