Alkoholbázisú konfliktus – Peru és Chile esete

Dél-Amerika nyugati partvidékén fekszik Chile és Peru – a kapcsolatuk változatos, a spanyol koronától való függetlenedés kezdetétől egészen a 21. századig számos vita és érdekellentét adott alapot a vetélkedésre, gondoljunk csak a határvitákra, a futballversenyekre, kulturális különbségekre. Azonban, ami leginkább felkeltheti figyelmünket, a Pisco – a kristálytiszta ital, ami a két ország konfrontációjához vezetett.

A Pisco hozzávetőlegesen 40%-os alkoholtartalmú borpárlat, melyet tisztán és koktélként is fogyasztanak, különleges körülmények között, speciális szőlőfajták felhasználásával készül. Nagyságrendileg hét kilogramm szőlőből készül egy liter alkohol, azonban a folyamat nem mindennapi jellegét mutatja, hogy a gyümölcsnek kizárólag a bogyóit használják fel, ezzel is elérve, hogy tiszta, kivételes ital készüljön. A lepárlási folyamat során 10-12 napig fermentáló kádban erjesztik a szőlőlevet, majd melegítve desztillálják, amíg el nem érik a színtelen, tiszta párlatot. Ennek a lepárlási folyamatnak csak egyszer vethetik alá a mustot – csak ebben az esetben nevezhető Pisconak. A hazai szokásoktól eltérően a szőlőpálinkát nem fahordókban, hanem agyagedényekben, „pisqueras” -ban tárolják a palackozásig.

A Pisco számomra váratlanul ízletes, karakteres ital – a közelmúltban lehetőségem nyílt részt venni egy workshopon, amely éppen erről a különleges alkoholról szólt. Meglepett, ugyanis számomra a szőlő gyümölcsformában a legszimpatikusabb, ezért szkeptikusan méregettem az előttem álló pohárkákat, miközben vendéglátónk izgatottan magyarázta, hogy aromatikus, kissé gyümölcsös ízű az ital. Megkóstoltam, elvégre workshopon vettem részt, és csak arra tudtam gondolni, hogy egy borpárlat, aminek van íze. A Pisco valóságos meglepetést okozott. Négy különböző, két perui és két chilei terméket kóstoltunk az eseményen és mindegyik eltért – az egyik különösen megtetszett, jázminos, kicsit banános jellege volt, akármennyire furcsán is hangzik ez.

A Csendes-Óceánra néző dél-amerikai országok, Chile és Peru lakossága számára az ital egyaránt kivételes kulturális szimbólum. A gyarmatosítókkal érkező szőlőket az ideális környezetben könnyen tudták termeszteni, így a haciendákon – nagybirtokokon – és kisebb családi borászatokban a Pisco-párlás általánossá vált.

Mi vezetett azonban a konfliktushoz, amely éppen az alkohol hovatartozásán robbant ki? Vegyük számba a tényeket, hogy jobb rálátást kapjunk a kérdésre. Kié volt először a Pisco?

A Pisco Peru nemzeti itala. Vita zajlik arról, hogy az ital nevét a kecsua „madár” szóból vagy Pisco (Peru területén fekvő) kikötővárosból kapta, ahonnan Kaliforniába érkezett a termék a 19. század közepén. A perui Ica-völgy ad otthont a szőlőfajtáknak, melyekből a Pisco készül, ugyanakkor a perui lakosság közel 10%-a fogyasztja a nemzeti italt rendszeresen (ezzel valószínűleg növelve az átlagos élettartamot és csökkentve a májbetegségek gyakoriságát).

Chile esetében elmondható, hogy az első írásos nyom, miszerint a borpárlat a chilei néphez tartozik, 1720-as évekből származik. Északi szomszédjához képest a chilei lakosság 80%-a rendszeres Pisco-fogyasztó, azonban meg kell jegyeznünk, hogy Perut maga a történelem hátráltatja a versenyben. Az 1879-1883 között zajló csendes-óceáni háborúból vesztesen kikerülő Peru flottája csaknem megsemmisült, exportlehetőségei beszűkültek. A 20. század során nemcsak politikai, hanem természeti katasztrófákkal is szembesült az ország, amelyet az 1968-as katonai puccs koronázott meg. Ezutóbbi esemény vezetett a birtokok feldarabolásáig, tehát a szőlőföldek szétosztásáig. A megélhetés érdekében a lakosság a szőlőtőkéket kivágta, burgonyát és tápiókát ültetett a helyébe. Ezalatt az idő alatt Chile kilépett a világpiacra a Piscoval, eredeti chilei termékként népszerűsítve azt. Ez magyarázatot ad arra, amiért napjainkban a peruiak Pisco-fogyasztása nem közelíti meg a chilei átlagot, és hogy a világ többi részének nem sok fogalma van arról, hová is tartozik tulajdonképpen az ital.

A Santiago-i Egyetem professzora, Pablo Lacoste, kollégáival 2017-ben jelentést adott ki, melyben azt tárgyalja, hogy Chile rendelkezett elsőként a Pisco kereskedelmi védjegyével, így jogi szempontból Chiléhez tartozik. Azt is vitatta, hogy a perui bizonyítékok a Pisco esetlegesen korábbi létezésére valódik lennének.

A kérdés globális hírnévre tett szert, amikor az egyes államok elkezdték támogatni a feleket. Chileinek véli az italt Mexikó, Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Törökország. Peru mellett sorakozott fel Venezuela, Kolumbia, Ecuador, Bolívia, Honduras, El Salvador, Guatemala, Kuba, Haiti, a Dominikai Köztársaság, Észak-Korea, Laosz, Indonézia, Irán, Georgia, Moldova, Izrael, Montenegró, Tunézia, Algéria, Benin, Burkina Faso, Gabon és Kongó. A kérdésben az Európai Unió tagállamai, az USA, Kanada, Kína, Vietnam, Thaiföld és Malajzia úgy döntött, mind a két országnak joga van sajátjának nevezni a Piscot.

A felsorolás – hossza és a vele kapcsolatos benyomás ellenére – nem értelmetlen, ha belegondolunk, ez mind utal a nemzetközi támogatásra.  Sőt, arra is, hogy 2013-ban az Európai Unió Bizottsága Perunak ítélte az ital földrajzi eredetét. Ez vezethetett a chilei kutatók elkötelezett munkájához, hogy bebizonyítsák, a Pisco chilei földön vált először szőlőből párlattá.